Zoltán

„Ha az Enyedi Ildikónak a te pofád kell, akkor mondjál igent!”

Interjú Morcsányi Gézával, az Arany Medve-díjas Testről és lélekről főszereplőjével

2017.03.07. 11:04

Programkereső

Kevés színészi bemutatkozás szól akkorát, mint Morcsányi Gézáé - első filmjében egyből főszerepet játszik, a film pedig nemrég nyerte el az egyik legrangosabb filmes fesztivál fődíját, a berlini Arany Medvét. A kritikák nem csak a filmet, a játékát is dicsérik, minden adott tehát egy ígéretes színészi karrierhez. Csakhogy Morcsányi Géza nem vágyik erre, mert hogy nem is színész. Ismert és elismert dramaturgként, egykori könyvkiadóként vágott bele a filmes kalandba Enyedi Ildikó felkérésére. A Testről és lélekről forgatásáról, sikeréről és a nem épp szokványos pályakezdésről-pályaelhagyásról beszélgettünk vele.

– Nyáry Krisztián tette fel a költői kérdést facebook-oldalán a berlini győzelem után: „Na és ki az egyetlen ember a világon, aki kiadóként Nobel-díjig juttatta a szerzőjét, aztán a pihenésként eljátszott első filmszerepe mindjárt Arany Medvét kap? Ha Morcsányi Géza legközelebb aranyat nyer az olimpián, kicsit sem fogok csodálkozni.”

– Viccnek remek, és nagyon kedves Krisztiántól, de nem én vittem Nobel-díjig Kertész Imrét, és az Arany Medve sem hiszem, hogy nekem köszönhető. De persze mind a kettőre rettenetesen büszke vagyok.

– Dramaturgként a színházi-filmes világ nem teljesen idegen Öntől, a színészkedés mégis egy ismeretlen terep lehet számára. Igyekezett párhuzamot találni a két élete között?

– Ezt az egész színészkedést a lehető legteljesebb zárványként fogtam fel.

Mikor eldőlt, hogy Enyedi Ildikó nekem akarja adni a szerepet, részt vettem a többi szereplő kiválasztásában is, hogy lássuk, hogyan illeszkedünk egymáshoz. Szokatlan, de nagyon jó élmény volt. Sok emberrel, akiket azelőtt ismertem, most teljesen más körülmények között találkoztam. Leültünk és összemondtuk azt a másfél oldalas jelenetet, amit a rendező kiválasztott. Nekik játszaniuk kellett, én pedig csak csináltam, amit azt gondoltam, hogy csinálnom kell, hiszen én nem vagyok színész. Katartikus tapasztalat volt teljesen szokatlan szerepből belenézni az ismerősök szemébe.

– Hogyan került a képbe Enyedi Ildikónál?

– Enyedi Ildikóval futólag ismertük egymást. Ő oktat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, hosszabb-rövidebb ideig én is tanítottam ott. Egyszer, ha jól rémlik, együtt is felvételiztettünk egy osztályt. Nem tudom, ez mennyire játszhatott közre a kiválasztásomban, de az egyik sajtótájékoztatón azt nyilatkozta, hogy egyszer csak beugrottam neki.

– Honnan gondolhatta a rendező, hogy kezdő színészként alkalmas lesz a főszerepre? Volt valamiféle színészi gyorstalpaló?

– Nem, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy nem tudok új gesztusokat kitalálni, és nem lesz hirtelen a semmiből színészi eszköztáram. Azokkal a kézmozdulatokkal, azzal a testbeszéddel dolgozhattam, amelyek adottak voltak. Néhányat azért Enyedi Ildikó kérésére ezek közül is ki kellett zárnom. De nem tudtam például máshogy nézni, mint ahogy egyébként nézni tudok. Arra hagyatkozhattam, amim van.

Az volt a megállapodás a rendező és köztem, hogy ő bármit kér, én igyekszem a legteljesebb mértékig és a legodaadóbban megtenni

– ameddig a limitált lehetőségeim megengedik. Nem akartam idegen tollakkal ékeskedni, ellesni a színészkedést, hogy majd esetleg a későbbi szerepeimhez felhasználhassam a tapasztalatokat. Nem volt előzménye ennek a szerepnek, és több mint valószínű, hogy folytatása sem lesz.

– A film története szerint a vágóhídra, aminek ön a gazdasági igazgatója, egy új minőségellenőr érkezik, akit Borbély Alexandra alakít. A filmben a figurája igyekszik a szárnyai alá venni az új kollégát. Ugyanez fordítva lejátszódott a forgatáson? Borbély ellátta Önt tanácsokkal?

– Nem volt konkrét tanácsadás vagy okítás senki részéről. Inkább az általános segítőkészség és együttműködés volt jellemző a forgatásra, aminek köszönhetően nem éreztem úgy magam, mintha egy hatodik ujj lennék, amivel nem lehet semmit kezdeni, ami csak akadályoz. Ha segítséget kértem, mindenki azonnal segített, de a hangulat végig oldott volt. Alexandrával sem akartunk erőltetetten kapcsolatot építeni egymással. Nem fecsegtünk soha csak azért, hogy teljen az idő, vagy hogy ne legyen kínos csönd. Én persze árgus szemekkel figyeltem őt munka közben. Jó érzés volt tudni, hogy egy ilyen fantasztikus és tehetséges színésznőre bízhatom magam a saját szerény képességeimmel.

– Izgult, hogy jól teljesít-e, hogy mi sül ki az egészből?

– Viszonylag sok dolgot csinálok, többfelé dolgozom – ezek nem Makó és Jeruzsálem, de hol így, hol úgy különböznek egymástól. Az viszont közös mindegyikben, hogy ahhoz vagyok hozzászokva, hogy amint befejeztem a dolgomat, pontosan érzem, hogy az hogy sikerült: csak megúsztam, esetleg közepesen teljesítettem, vagy tényleg jól ment és a csúcsformámat hoztam. Nagyon érdekes tanulság volt, hogy most fogalmam sem volt róla, hogy milyen voltam. Ott álltam a forgatás végén, kedvesen köszöntött a stáb,

a dolog részemről készen volt, mégsem tudtam és a mai napig nem tudom, hogy amit elkövettem, az milyen színvonalú.

Ezért is volt fontos, hogy forgatás közben lássam a partnerek és a rendező arcán, hogy mit gondolnak.

– Azért az Arany Medve biztos megnyugtatta, hogy nem végzett rossz munkát...

– Nem csak a díj nyugtatott meg. Szerencsére már az első hírek, amelyek a Testről és lélekről felől érkeztek, arról szóltak, hogy jól sikerült a film. Aztán az egyik stábtag jött oda hozzám, miután látta valamelyik nyers változatot, és azt mondta:  "Á, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó leszel". Ezután tudtam meg, hogy a producerek az utolsó pillanatig, még az első forgatott anyagok után is kétségbe voltak esve, és nem bíztak abban, hogy Ildikó jól döntött, amikor engem választott.

Abszolút meg tudom őket érteni, hasonló helyzetben valószínűleg nem is mentem volna bele ilyen kockázatba. De mikor ők is látták a filmet, elégedettek voltak. És végül ott volt a berlini bemutató. A színházi munkáim miatt nagyon jó vagyok a közönség reakcióinak megítélésében. Nagyon pontosan és illúzió nélkül szoktam konstatálni, hogy a nézőknek hogy tetszett, amit láttak – és Berlinben azt kellett mondanom, hogy minden rendben volt.

– Ennek ellenére azt mondja, ennyi volt a színészkedés.

– A közönségnek tetszett Berlinben, a zsűrinek is, jó kritikákat is kapott – de ettől én nem lettem jobb színész, és egyáltalán, nem lettem színész. Örültem a sikernek, mert drukkoltam Enyedi Ildikónak, Borbély Alexandrának és az egész stábnak. De a saját munkámnak nem kerestem igazolást – Enyedi Ildikó kiválasztott a szerepre, innentől fogva annyi volt a dolgom, hogy minden erőmmel igyekezzem. Az én koromban kockázatos már ilyen dolgokba belefogni, számolni kellett vele, hogy esetleg nem fogom bírni a forgatást, vagy kiderül, hogy teljesen alkalmatlan vagyok, én pedig megbánom, hogy belerángattak ebbe az egész kalandba. Ezt én mind végiggondoltam – örülök, hogy nem így lett, de a siker még nem indít el egy új pályán.

– Ha ennyi volt a kockázat, hogy-hogy mégis belevágott?

– Enyedi Ildikó miatt. A forgatókönyvet éppen csak átlapoztam, hogy nagyjából tisztában legyek a történettel, és azzal, hogy mi lesz majd a dolgom. Ildikó művészi formátuma volt az, ami meggyőzött. Megnyugtató volt valami olyasmibe belevágni, amiben nincs felelősségem. A Magvetőt pont azért hagytam ott, mert úgy éreztem, hogy már nem tudok optimálisan reagálni a döntéshelyzetekre, a megoldandó feladatokra – a kiadó pedig annál sokkal drágább dolog, hogy ilyesmivel veszélyeztessem. A forgatáskor viszont, miután eldöntöttem, hogy vállalom, semmi mást nem kellett tennem, csak követni egy komoly művész, egy kedves asszony útmutatásait. Óriási élmény volt, teljesen szabadnak éreztem magam. És ez akkor is így maradna meg bennem, ha a film hatalmasat bukott volna. És persze, mikor igent mondtam a felkérésre, a fülemben csengett Gothár Péter barátom egyszerű mondata is:

Ha az Enyedi Ildikónak a te pofád kell, akkor mondjál igent!”

– Enyedi azt nyilatkozta, hogy könnyed, laza filmet akart csinálni – és a Testről és lélekről tényleg olyan, mintha egy feltörekvő független filmes készítette volna. Ugyanakkor az is látszik, hogy egy nagyon következetes koncepció szerint épül fel a film. A forgatáskor mi érvényesült: a játékosság, a szabad ötletelés, vagy Enyedi határozott elképzelései?

– Én, aki amatőrként arra vártam, hogy mindent megmondjanak neki, tulajdonképpen kevés instrukciót kaptam.

Úgy kaptam szabadságot, hogy közben azt éreztem, jól vagyok vezetve.

És ugyanezt hallottam a kollégáimtól is. Az operatőr Herbai Máté mesélte, hogy Ildikónak volt egy elképzelése egy héttel a forgatás előtt, megbeszélték, megállapodtak. Aztán három nappal később mégis valami más jutott eszébe. A forgatás előtti este szintén meggondolta magát, azt is megbeszélték, majd amikor reggel beültek az autóba, azzal fordult hozzá Ildikó hogy "Te, éjjel valamire rájöttem..." – és megint változott a koncepció. Ennek ellenére Máté ugyanezt mondta mint én, hogy úgy érezte, elég szabadságot kapott. Borbély Alexandra szintén – miután közösen kialakították a figuráját, kötetlenül mozoghatott az adott körvonalakon belül.

– Azt nyilatkozta, a vacsora-jelenetet volt a legnehezebb forgatni. Ebben a figurája véletlenül elesik az otthonában, miközben magányosan vacsorázni készül. Különös, hogy nem a szerelmi jelenetet említi, amit hagyományosan a profi színészek sem kedvelnek.

– Mert ez volt az a jelenet, amit nem sikerült megcsinálni. Egyszer, próbán jól ment, de utána nem tudtam többször normálisan elbotlani, és egyre rohadtabbul éreztem magam. De a stáb ott is nagyon segítőkész volt, így eszembe se jutott, hogy a fenébe, én holnap nem jövök. Ami a kényesebb jeleneteket illeti, döbbenten láttam, hogy mennyire más a lényeg a forgatáson, mint ami később a vásznon megjelenik. De ezeknek a felvételekor is annyi szeretet, megértés, meg olyan finom hangulat uralkodott a munka alatt, hogy a jelenetek valahogy adták magukat.

– Mit gondol az Enyedi-nyilatkozat körüli botrányról?

– Teljesen egyetértek azzal, amit Enyedi Ildikó nyilatkozott. A többi a szezon és a fazon esete. Nem lehet összemosni azt, hogy a Nemzeti Filmalap támogatja Enyedi Ildikót egy film elkészítésében, ami az egész országnak sikert hoz azzal, hogy Ildikó a kulturális élet szereplőjeként, értelmiségiként elmondja a véleményét. Ha akarja, arról, milyen volt a forgatás vagy a bemutató, ha akarja arról, hogy milyen közérzettel éli a hétköznapjait Magyarországon.

– Ha a Testről és lélekről-t küldenénk jövőre az Oscarra – amire az Arany Medve után minden esély megvan – felkészült arra a több hónapos vetítésekkel, koccintásokkal teli körútra, amit tavaly Röhrig Géza és Nemes László is végigcsinált?

– Semmi értelme erre készülnöm, mert egyelőre nincs szó erről. Nem is foglalkozom ilyesmivel, csak boldog vagyok azzal, ami most van.

Morcsányi Géza

1952-ben született, közdazdászként végzett, mégis tizenegy éven át dolgozott dramaturgként, a budapesti Radnóti Miklós Színházban, pécsi, győri, szolnoki színházakban. 1995-től - Esterházy Péter javaslatára - húsz éven át volt a Magvető Könyvkiadó igazgatója. Vezetése alatt a Magvető ötször lett az év kiadója, itt jelentek meg Esterházy Péter, Bodor Ádám, Krasznahorkai László könyvei, Gabriel García Márquez, Thomas Pynchon és Ljudmila Ulickaja fordításai is. A Magvető adta ki a 2002-ben irodalmi Nobel-díjat nyert Kertész Imre írásait is. Morcsányi Géza 2015-ben mondott le posztjáról, azóta a Líra Kiadói Csoportot vezeti. A Testről és lélekről az első filmszerepe.