Olga, Liliána

A három Oscar-díjas fényíró

2017.04.18. 09:31

Programkereső

Vittorio Storaro egész alkotói életművében a fényt tanulmányozta, olyan filmeket fényképezve mint az Apokalipszis most, Az utolsó császár, a Vörösök vagy a Dick Tracy. Képeiből a 37. Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül nyílt kiállítást. A megnyitón nemcsak az egyes filmekről, de inspirációiról is beszélt.

Az Apokalipszis most napalm-bombázása, Az utolsó császár orientalista, napsárgította képei, a Dick Tracy képregényszerű színkavalkádja - három film, ami műfajilag, hangulatilag és képileg is eltér egymástól. A kulcsjelenetek képkockáit egymás mellé rakva viszont egy tudatos művészi pálya egy-egy fontos lépcsőfokaként tökéletesen kiegészítik egymást. 

Vittorio Storaro Writing with Light photo Palyi Zsofia Budapesti
Fotó: Zsofia Palyi / btf
Vittorio Storaro három Oscar-díjas operatőr magát nem is így, hanem írónak nevezi - ő ugyanis nem egyszerűen fényképez, hanem fénnyel ír meg történeteket, hangulatokat fest fel.

Storaro maga nyitotta meg Writing with Light című kiállítását a Robert Capa Kortárs Művészeti Központban. A tárlat végigvezet minket a művész első alkotói korszakán, és nem csak a legjellegzetesebb filmjeit és képeit mutatja be, de azt is, hogyan és mi inspirálta a mozifilmek képi világának megalkotásánál.

Nem dolgoztam sok rendezővel. Az első korszakomban három meghatározó volt közöttük: Bernardo Bertolucci, Francis Ford Coppola és Warren Beatty

- avatott be pályájának első szakaszába Storaro. 11 évesen kezdett el fényképezni, 18 évesen pedig beiratkozott egy olasz állami filmes iskolába operatőr szakra. Sokáig a műszaki stáb részének számító camera operator-i pozícióban dolgozott, 1968-ban, tehát 28 évesen fényképezte első önálló filmjét, a Fiatalság, fiatalság-ot. Mindezt azonban rengeteg kísérletezgetés, a technika tökéletes elsajátítása előzte meg.

Első filmje nem véletlen fekete-fehér - így tudta már legelső munkájában megmutatni, ami számára a fényképészet lényege: a fény szerepét, a fény-árnyék kontrasztot.

Storaro igazi perfekcionista művész: nem egyszerűen lefilmezi a történetet, hanem mindegyik filmje köré egy sajátos képi világot teremt.

Ez ugyanúgy illeszkedik a történethez és a rendező koncepciójához, mint a saját elméleteihez. Behatóan tanulmányozta a színek pszichológiai szerepét, és nagy hatással volt rá Goethe színelmélete is.

Vittorio Storaro - Writing with Light (4) BTF2017
Fotó: btf

A kiállítást, amely az első alkotói korszakát mutatja be, Storaro három részre osztja: az elsőben a fény lényegét, értelmezési lehetőségeit kutatta a filmek segítségével, a másodikban a már megtalált technikát és értelmezést tökéletesítette, és elsősorban olyan kontrasztokba igyekezett beállítani, mint a fény-árnyék, az éjszaka-nappal, a férfi-nő kettősége. Harmadik korszakában összegzi eddigi eredményeit, és a színekkel folytat kísérleteket.

Mindegyik jelentősebb filmjéből több képkockát láthat a közönség, közvetlen az ihletett adó festmény vagy kép mellett - Storarora leginkább a klasszikus festészet alkotásai voltak hatással. A kiállítás egészének vezérmotívumául Michelangelónak a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját és annak legismertebb részét, az Ádám teremtését választotta.

A kép az energia átadását hivatott szimbolizálni - ez számomra a fényt jelenti, ami egyben a tudás jelképe is. Ezen a képen a tudást az angyalok hozzák el Ádámnak.

- magyarázza Storaro. A másik kitüntetett képe szintén a fény szerepe miatt jelent sokat az opertőrnek. Ez Caravaggio Szent Máté elhivatása (The calling of Saint Matthew) című képe, amiben Storaro szerint minden benne van, amit az ő művészetéről tudni kell: a fénysugár egy egész univerzumot jelenít meg, két részre bontva a világot: isteni és emberi, fény és árnyék, jövő és múlt szférájára.

Ez a dichotómia jellemzi Storaro első jelentősebb filmjét, a Bernardo Bertoluccival készített A megalkuvót is.

Az ellentétek több szinten jelentkeznek a filmben: férfi-nő, fiatal-idős, amerikai-európai. Az ellentétek ilyen felsorakoztatása pedig jól hangsúlyozza a feszültséget

- meséli.

Szintén ellentétekről szól a kor egyik botrányfilmje, a kedélyeket még tavaly is borzoló Az utolsó tangó Párizsban, amit szintén Bertoluccival készített. A filmet a fény-árnyék hatások, Marlon Brando szadista-karakterének szigorú, uralkodó tekintete és a gyönyörű Maria Schneider naiv pillantásának kontrasztja uralja. Storaro ebbe a korszakába tartozik még a Giordani Bruno című film is, aminek képi világát szintén Caravaggio inspirálta, illetve a De Niro főszereplésével készült monumentális Huszadik század 1975-ből.

A fejezet zárása Storaro egyik főműve, az Apokalipszis most, amiért első Oscar-díját is kapta.

Először elutasítottam a felkérést - hiszen mi közöm van egy olyan filmhez, ami a Vietnámban harcoló amerikaiakat mutatja be

- avat be a kulisszatitkokba az operatőr. Szerencsére a rendező Francis Ford Coppola meggyőzte őt, hogy a film ennél többről szól: univerzális üzenete van a különböző civilizációk összecsapásáról. Storarót ezen mondanivaló mentén azt akarta megmutatni a képeivel,

mi történik ha egy kultúra, egy társadalom egy másikra települ és azt elnyomva erőszakos cselekedetekre vetemedik.
Apokalipszis most
Apokalipszis most

Két alkotás inspirálta: egyrészt Joseph Conrad A sötétség mélyén című filozofikus regénye, illetve Henri Rousseau Dzsungel-képei melyek a civilizált világ és a dzsungel találkozását mutatják be.

Első alkotói fejezetének lezárása után Storaro egy évig visszavonult a filmezéstől és otthonában tanulmányozta a fényt és annak jelentését.

Da Vinci Az utolsó vacsorájának vizsgálatakor jött rá, hogy eddig talán túlbonyolította a fény és árnyék megjelenítését képein, és pont a lényeg felett siklott el. Úgy döntött, visszatér a régi mesterek klasszikus 2:1 arányú ábrázolásához, és leegyszerűsíti a fény-árnyék megjelenítését is.

Az új alkotói elképzelését kezdetben kisebb filmeken próbálta ki. Ilyen volt az 1978-as Hová tűnt Agatha Christie? vagy később 1983-ban a Wagner című brit tévéfilm Vanessa Redgrave és Richard Burton főszereplésével. Utóbbi forgatásával kapcsolatban Storaro még ma is szívesen emlékszik vissza a magyar stábtagokra akikkel együtt dolgozott, hiszen a filmet Magyarországon, többek között Sopronban és Kecskeméten forgatták.

Még a Wagner előtt, 1981-ben mutatták be Storaro másik főművét, a Vörösök című Warren Beatty-filmet, amiért második Oscarját is átvehette. Az eposzi hosszúságú film arról az amerikai újságíróról szól, aki egyedüliként tudósított az orosz forradalomról Oroszországban. Referenciaként Storaro a Téli Palota bevételét a felette tomboló viharral párhuzamba állító diorámát választotta. Épp Budapesten forgatott, mikor a Filmakadémia felhívta Los Angelesből, hogy Oscarra jelölték - fogalma sem volt, nyerni fog-e, de úgy alakult, hogy a ceremóniáról már az aranyszoborral a kezében térhetett vissza Magyarországra forgatni.

Második korszakának jelentős filmje még a Sólyomasszony című kalandfilm, amely egy elátkozott szerelmespár történetét mutatja be: a nő nappal sólyommá, a férfi éjszaka farkassá változik, így soha nem találkozhatnak, míg az átok meg nem törik. Az áldásos pillanat végül egy napfogyatkozáskor jön el, amikor a Nap és a Hold együttállása is bekövetkezik. Storaro igyekezett ezt a kettősséget bemutatni, inspirációjának pedig Vittore Carpaccio Sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló képét választotta.

A fejezet lezárása ismét egy Bertolucci-film, Az utolsó császár, amiért Storaro a harmadik Oscarját is átvehette.

A filmben Kína utolsó császára arra kényszerült hogy átgondolja eddigi életét - ennek az analógiájára Storaro az élet egy-egy pillanatát azokkal a fényekkel helyezte relációba, amelyekből a fehér fény összeáll. Az ötletet a keleti filozófia azon gondolata adta, miszerint az ember életútját jól modellezi a nap útja, felkeléstől lenyugvásig.

Ezután Storaro ismét abbahagyta a munkát egy időre, hogy átgondolja, mit ért el eddig, és hogyan szeretné folytatni művészetét. Inspirációért ismét régi mestereihez fordult: Raffaello Krisztus sírbatétele, illetve Caravaggio Az emmauszi vacsora című festményei voltak rá nagy hatással.

Vittorio Storaro Writing with Light photo Palyi Zsofia Budapesti
Fotó: Zsofia Palyi / btf

Harmadik alkotói korszakának talán legjelentősebb filmje Warren Beatty Dick Tracy-je. Eddigi filmjeiben Storaro a színek, a fények és az elemek különböző összejátszására koncentrált. A szintén Beatty-vel készített Vörösök-ben a fényen volt a hangsúly, a Dick Tracy-ben viszont már a színeké a főszerep. Storaro az eredeti Chester Gould-képregény tanulmányozásakor fedezte fel a hasonlóságot Otto Dix posztexpresszionista műveivel. A jó és a rossz küzdelméről szóló képregényfilmhez szerinte remekül illett a 20-as 30-as évek német posztexpresszionizmusának képi világa. A Dick Tracy megítélése eléggé vegyes volt,

különleges képi világát viszont mindenki elismerte - Storaro meg is kapta érte negyedik Oscar-jelölését, amit ezúttal nem váltott díjra.

Ezt a harmadik alkotói korszakát olyan filmek jellemzik még, mint a Tucker, az autóbolond, amiben az amerikai álom az akkori életmód legjellemzőbb szimbólumában, egy kocsiban ölt testet; illetve az Oltalmazó ég című film, amelyben az Afrikában utazó párost képileg az előző filmjeihez hasonlóan szintén a nap és a hold szimbolizálja. Az 1992-es Tosca című Puccini-operafilm annak idején 100 országba jutott el egyszerre élő közvetítésként, amire Storaro mai napig büszke.

A fejezet egyik főművének Bertolucci A kis Buddháját tartja, amiben Storaro az elemek közötti egyensúlyt kutatja képeivel. A történet szerint Norbu láma mestere reinkarnációját keresi az egész világot beutazva, miközben Sziddhárta életútját is nyomon követhetjük. Storaro a képekkel a film üzenetét szerette volna alátámasztani: hogy a teljességet, az energiát csak együttesen vagyunk képesek összerakni.

Storaro ezt követően második alkotói korszakában olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Carlos Saura, Woody Allen és Joshua Sinclair - utóbbival jelenleg épp Budapesten forgat. Az operatőr reményét fejezte ki, hogy egy második kiállításon esetleg ezeket a műveit is bemutathatja.

Writing with Light című kiállítás a 37. Budapesti Tavaszi Fesztivál részeként június 25-ig látható a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.