Bertalan

A díva, aki imádott öltönyt hordani

2017.05.06. 10:27

Programkereső

Marlene Dietrich, a legendás filmcsillag huszonöt éve, 1992. május 6-án halt meg Párizsban, kilencvenévesen. Végakaratának megfelelően Berlinben temették el.

A színésznő Marie Magdalene Dietrich néven született 1901. december 27-én Berlinben. Apja, majd annak halála után mostohaapja is katonatiszt volt, ezért

meg kellett tanulnia zongorázni, hegedülni, sütni-főzni, franciául beszélni, hogy eszményi porosz feleség lehessen.

Nevelőapja az első világháborúban elesett, intézetbe került, ahol Goethe írásaival és filozófiájával vigasztalódott. Zenei álmait egy kézsérülés törte ketté, ezután Max Reinhardt színiiskolájában tanult, de statisztálásnál többre nem vitte. Megismerkedett viszont Rudolf Sieber rendezővel, aki kisebb filmszerepekhez segítette, és 1924-ben feleségül is vette. A rövid házasságból egy lány született, Marlene már anyaként lett világsztár.

Út a csúcs felé

Kabarékban énekelt, a legenda szerint itt figyelt fel különös, mély hangjára, erotikus kisugárzására a nézőtéren üldögélő Josef von Sternberg rendező, s rögvest rá osztotta A kék angyal című filmje főszerepét. Lola, az életunt bárénekesnő szerepéből főként Dietrich hosszú lába emlékezetes, a filmcsillagot ezután

sokszor fényképezték lentről felfelé haladva, a hangsúlyt egymillió dollárra biztosított lábára helyezve.

1930-ban a Paramount stúdió szerződtette "a végzet asszonyának", Greta Garbo riválisának. Első hollywoodi filmjének első mondata így hangzott:

Köszönöm, nincs szükségem segítségre!

– pedig az angol nyelvvel akkor még kiejtési gondjai is voltak. Néhány év alatt a legjobban kereső sztárok közé küzdötte fel magát, bár a pénzt el is költötte ruhákra, könyvekre, általában a művészetekre.

Amikor a nácik a "német filmipar uralkodó királynőjének" hívták haza, nemet mondott, sőt amerikai állampolgárságért folyamodott, amit 1939-ben meg is kapott.

Az állhatatos harcos

Minden eszközzel segítette a fasizmus elől menekülő emigránsokat, akikre olykor maga főzött, egyik "kosztosával", a francia Jean Gabinnel nemcsak együtt szerepeltek egy szerelmi drámában, de az életben is egymásba szerettek. Dietrich a második világháború idején minden más hírességnél több hadikötvényt jegyzett, a fronton nemegyszer életveszélyben volt, amikor szórakoztatta a katonákat.

A háború végén tiszti rangot kapott,

és kiérdemelte a legmagasabb amerikai és francia polgári kitüntetést, a Szabadság érdemérmet és a Becsületrendet.

Kelletlen filmezés

Hollywoodba visszatérve a legnagyobb rendezőkkel (Alfred Hitchcock, Fritz Lang, Orson Welles) forgatott.

Soha nem titkolta, hogy nem különösebben érdekli a filmezés,

nem is volt könnyű vele dolgozni. A stúdióknak mégis szükségük volt a nevére és hírnevére, neki pedig a csillagászati gázsira, ezért újra meg újra a kamera elé állt. Legismertebb filmjei a Billy Wilder rendezte A vád tanúja (alakításáért Arany Glóbusz-díjra jelölték) és a Stanley Kramer által forgatott Ítélet Nürnbergben. Utóbbi film politikai állásfoglalását is tükrözi, ő mondta a nürnbergi háborús bűnösök peréről szóló dokumentumfilm szövegét is.

Szerepelt vígjátékokban, könnyebb darabokban is. Oscar-díjra – első német színésznőként – egyetlen alkalommal, 1931-ben jelölték a Marokkó című romantikus alkotásért, melyben búgó hangú dizőz volt Gary Cooper oldalán, a Szőke Vénuszban pedig Cary Grant volt a partnere. Több filmjében humoráról és szatirizáló képességéről tett tanúságot. Karrierje tetőpontján, az 1930-as években Hollywood legnépszerűbb és legjobban fizetett csillaga volt, akinek kisugárzása a férfiakat és a nőket is megbabonázta. 1960 óta csillaga díszíti a Hírességek sétányát, 1968-ban a színházi Oscarnak nevezett különleges Tony-díjjal tüntették ki.

A rekedtes hangú dizőz

Dietrich 1953-tól sanzonénekesként is fellépett, tomboló sikerrel: rekordja 69 vastaps volt. Dalestjein mindig elénekelte a második világháborúban a front mindkét oldalán népszerű Lili Marleen című katonadalt, és elhangzott az elesett katonákról szóló Hova tűnt a sok virág is, németül. A világon mindenhol tomboló lelkesedés fogadta, csak Németországban tüntettek többször is "a hazaáruló" fellépései ellen. Szülővárosa, Berlin a megbékélés gesztusaként halála után tíz évvel fogadta díszpolgárává, nevét ma utca és tér viseli a német fővárosban, és 2011 szeptemberében ő kapta az első csillagot a berlini Hírességek sétányán.

Pályafutásának 1975-ben combnyaktörés vetett végett, többé nem állt színpadra, kamera elé is csak egyszer. Az 1978-as Dzsigoló azonban a sztárparádé ellenére bukásnak bizonyult, Dietrich állítólag csak David Bowie kedvéért vállalta utolsó filmszerepét.

A forgatásokon mindig ragaszkodott ahhoz, hogy legyen tükör a közelben, így folyamatosan ellenőrizhette sminkjét és frizuráját. Fotóin – ha nem volt magával elégedett – tollal karcsúbbra retusálta alakját, forgatásnál ügyelt az előnyös megvilágításra. Bár számtalan férfival és nővel hozták kapcsolatba, viszonyait diszkréten kezelte,

leginkább az emberi butaságot gyűlölte.

Inkább személyiségnek, mint színésznőnek tartotta magát.

Megszépített emlékezet

Élete végén – akárcsak egykori hollywoodi vetélytársa, Greta Garbo – teljes visszavonultságban élt Párizsban. Utolsó éveiben az ágyhoz kötve – akárcsak bakfisként az intézetben – Goethe írásaival vigasztalódott, és

a házmester naponta hatkilónyi újságot és könyvet cipelt fel neki.

Az 1986-ban róla készült dokumentumfilmben az arcát már nem engedte megmutatni, a közönség emlékezetében régi szépségében akart megmaradni. A külvilággal telefonon tartotta a kapcsolatot, csak a lánya látogathatta. Marlene Dietrich 1992. május 6-án, kilencvenévesen halt meg Párizsban, végakaratának megfelelően Berlinben temették el.