Jolán

Rodin - A töprengő

2017.11.08. 09:25

Programkereső

A nagy művészek magánélete is feltétlenül rendkívüli kell, hogy legyen? Készülhet-e film egy szobrászról szinte a művei nélkül? Ironikus, hogy az élettel teli, minden részletében valósághű szobrairól híres alkotóról milyen tankönyvszagú mozi készült halálának 100. évfordulójára.

Míg Rodin szobrai szinte megmozdulnak, a róla szóló film statikusságával és élettelen párbeszédeivel teszi próbára a közönség türelmét. A mozi Rodin negyvenéves kora körül kapcsolódik a művész életébe. Nagyjából azzal egy időben, amikor a sikerek is utolérték és találkozott Camille Claudellel.

Eleinte úgy tűnik, hogy a történet gerincét ez a mester és tanítványból szerelmibe fordult viszony jelenti majd,

 azonban ezt a szálat csak egy ideig követjük. Hamarosan elmarad, anélkül, hogy mélyebb bepillantást engedne Rodin lelkivilágába, gondolkodásába. Ahogy alkotói módszereihez sem jutunk közelebb művészi vívódásain, a soha el nem készülő Pokol Kapuján, a szinte játékosan, lopva alkotott Victor Hugo büsztön vagy a tíz évig húzódó és végül éles kritikákat kapó Balzac alapján.

A film első felét meghatározó és összetartó Claudel-viszony eltűnése után epizodikusak és véletlenszerűek lesznek az események. Fiatalkori szeretőjével és későbbi feleségével, Rose-zal való viszonyáról is csak pillanatképeket kapunk. Rodin találkozása Cezanne-nal, Monet-val, Zolával és Mirbeau-val épp olyan indokolatlan, mint a felbukkanó epedő asszonyok, majd a hosszan kitartott hármas légyott egy modellel és egy tanítvánnyal. A történet kezdő időpontja is tetszőlegesnek tűnik, akár a végpontja: a Balzac-szobra befejezésével hagyjuk ott a mestert.

A film készítői mintha elfelejtették volna, hogy milyen lehetőségei vannak a médiumnak és nem használták ki a közeg sajátos adottságait. A látvány és a cselekvés helyett filozofálgatás és műelemzés folyik a vásznon. Gyakran azzal a bosszantó megoldással, hogy csupán a szoborról értekező szereplőket látjuk, magát az alkotás, melyről szó van vagy egyáltalán nem, vagy csak hátulról. Rodin és Claudel kezdő kettősénél ez még indokolható azzal, hogy a műalkotások csak ürügyül szolgálnak saját érzéseik burkolt kommunikációjához, a megoldás azonban végigkíséri a filmet.

A párbeszédek többsége a művek szakszerű elemzése, kritikák, levelek citálása. A cselekvést a minimumra szorítva a képen kívül történtek elmeséléséből szerezzük értesüléseinket, mint egy antik drámában. Ha mégis felbukkannak a művek, azok inkább didaktikusnak hatnak, mint a nyitóképsorban a Gondolkodó szobra alatt töprengő Rodin vagy a kép szélén sorakozó három kéz szobra, amikor Camille-t próbálja elérni.

A fenti formai észrevételek mellett, a tartalmi rész más típusú kérdéseket vet fel:

Törvényszerű-e, hogy a nagy művészeknek az életük valamennyi területén rendkívülinek kell lenniük? A remek szobrásznak vajon miért gondoljuk, hogy szükségszerűen izgalmasabb szerelmi élete van, mint mondjuk egy péknek vagy egy cipésznek? Annál is furcsább az a döntés, hogy a művészete helyett a magánéletére koncentrál a film, mert 

maga Rodin vágja Camille-hoz egy vitájuk alkalmával, hogy egyikük számára sincs élet a szobrászaton és a munkán kívül.

A Rodin - az alkotó című film készítői mintha félig-meddig ezt az első állítást szerették volna cáfolni. A szobrász a film jelentős részét elmerült töprengéssel - egy nem kifejezetten filmre kívánkozó tevékenységgel - tölti. A film feltételezi az életrajz és az életmű beható ismeretét, időbeli és térbeli ugrásait jelzés magyarázat nélkül kezeli. Rodin darabos, zord és rendíthetetlenül szobor a műtermében, míg körülötte jönnek-mennek a tanítványok, nők - gyakran meztelenül -, segédek, mecénások, megbízók. 

Camille Claudel

Camille Claudel 19 évesen, 1884-ben
Camille Claudel 19 évesen, 1884-ben

neve – és története - a munkáinak szentelt idén megnyílt saját múzeum miatt 2017-ben ismét bekerült a köztudatba. A lány húszévesen találkozott Rodinnel, amikor korábbi mentora kérésére a szobrász átvette néhány tanítványát. Claudel különösen tehetségesnek bizonyult, korai stílusa pedig annyira hasonlított Rodinéhoz, hogy gyakran besegített munkáiban is, többek közt a Pokol Kapujának alakjai közt is megtalálhatóak a művei. A hasonlóság miatt azonban az utókor bele is mosta a munkásságát Rodinébe.

Claudelnek megvolt a saját, merész stílusa. Nőként azonban nem boldogult a művészvilágban, előbb apja majd Rodin támogatására szorult. Utóbbi mindezt titokban, a lány tudta nélkül intézte. A hihetetlenül tehetséges, de érzelmileg labilis Claudel rosszul viselte a szakmai sikertelenséget. Paranoid lett, Rodint okolta a kudarcaiért, sőt azzal vádolta, hogy figyeli és ellopja az ötleteit. A lányt családja elmegyógyintézetbe vitette, ahol élete fennmaradó hrom évtizedét leélte. Az intézetből előkerült dokumentumok alapján kiderült, hogy Claudel korántsem volt olyan beteg. Az orvosok többször értesítették az édesanyját, illetve a bátyját, hogy hazavihetik, mert nincs szüksége a kezelésre. (Előbbi egyszer sem látogatta meg lányát az intézetben, utóbbi pedig mindössze néhány alkalommal tette tiszteletét.) 78 évesen, 1943-ban egy elmegyógyintézetben érte a halál. Claudel életét kétszer is megfilmesítették 1990-ben Isabella Adjanival és 2013-ban Juliette Binoche-sal a főszerepben.