Jenő

A magyar gróf pörgő rúgással teríti le az újságírókat

2017.11.10. 11:11

Programkereső

A legfrissebb Agatha Christie feldolgozásban a balett-táncos Polunyin mutatja meg, milyen a magyar virtus, Kenneth Branagh pedig azt, hogy miként boldogulna Sherlock Holmes a Roxfort Expresszen. Gyilkosság az Orient expresszen-kritika.

A sokat vitatott bajusz nem takarja el a lényeget! Branagh Poirot-ja is megállja a helyét, bár a film legjobb pillanatait két nőnek köszönhetjük: a vászonra mostanában visszatérő Michelle Pfeiffernek és a szerzőnek, Agatha Christie-nek.

A krimi királynője 1934-ben, már sikeres íróként vetette papírra a Gyilkosság az Orient expresszen-t. A részben újsághírekből merített, részben saját úti élményeit felhasználó regény 

Christie kedvenc megoldásával élve kamaradráma: gyilkosság egy zárt helyen, maroknyi gyanúsítottal.

Az Isztambulból Párizsba tartó vonat egyik utasát saját, zárt fülkéjében ölik meg, ráadásul egy hótorlasz elzárja a szerelvényt a világtól. A többi életben maradt ember közül a szintén a vonaton utazó Hercule Poirot még a rendőrség megérkezése előtt próbálja megtalálni a gyilkost.

Mintha a filmek képzeletbeli világát és a hollywoodi sztárok életét elegyítené az alapfelállás. Az impozáns szereplőgárda pont olyan, ahogy az ember elképzeli: milyen lehet az, amikor a híres emberek együtt múlatják az időt, festőibbnél festőibb tájakon utazgatva. A 12 szereplő azonban túl sok ahhoz, hogy mindannyiuknak kellő idő jusson a vásznon, ráadásul meg kell harcolniuk a főszereplő/rendezővel is.

Agatha Christie belga nyomozójára a filmesek csak 40 év után akadtak rá ismét, annak ellenére, hogy legközelebbi kollégájának, Arthur Conan Doyle mesterdetektívjének a 2000-es években két érvényes inkarnációja is létezik.

A BBC a kétezres évekbe helyezte Sherlock Holmes történetét és eseteit, a figurát magát azonban meghagyta a klasszikus könyves olvasatban. Hollywood ezzel szemben egy sokkal dinamikusabb Sherlockot teremtett Robert Downey Jr. személyében. Ő az 1800-as évek végén, kissé steampunkos szuperhősre véve ered a bűn nyomába. Két különböző, de az eredeti művek szellemével összhangban álló alkotás.

Az angolok természetesen nem hagyták ki a ziccert és elkészítették a saját Poirot-variációjukat a BBC égisze alatt David Suchet főszereplésével - mégpedig a lehető legautentikusabbat, korszakban és figurában egyaránt. Ezután Branagh előtt nem sok út maradt nyitva: modernizálnia kellett vagy újra gondolni. Az eredmény azt sugallja, hogy

a jó Kenneth az ismeretlenbe is szeretett volna ugrani, ugyanakkor vissza is húzta a nosztalgia.

Végül a figura kapcsán az előbbi, a látvány tekintetében az utóbbi mellett tette le a voksát. A Roxfort expresszre emlékeztető gőzmozdony képeslapra illő idilli havas tájakon és naplementéken robog át, hogy egy drámai lavina következtében egy viadukton ragadjon.

Poirot hanyagolásának magyarázata valószínűleg mégis inkább a belga ex-rendőr módszerében keresendő. Míg Holmes a nyomok, kézzel fogható, fizika bizonyítékok világában mozog mindenki másnál otthonosabban, addig Poirot a kis szürke agysejtjeit dolgoztatja és – írója megfogalmazása szerint – pszichológiai módszerekkel oldja meg a bűntényeket. 

Holmes technikája az utóbbi években divatos helyszínelős sorozatok előfutáraként is felfogható.

Poirot azonban, ahogy az egyik regényben meg is fogalmazza, nem csúszik a földön cigarettacsikkek vagy lábnyomok után kutatva, hanem az emberek személyiségét alapul véve, következtetések révén jut el a gyilkoshoz. (Az egyik regényben ezt bizonyítandó fogad egy kollégájával, hogy londoni lakásából ki sem mozdulva is képes megoldani egy gyilkossági ügyet.) 

Poirot munkamódszere egész egyszerűen nem korszerű.

Kezdeti szkepticizmusom ellenére, működik Branagh Poirot-figurája, bár az első fél órára szükség volt, hogy ne lepődjek meg, hogy nem David Suchet látom a képernyőn és körülbelül ugyanennyi időbe telt megszokni a szinkronban neki ajándékozott borzalmas francia akcentust is. A rendező/főszereplő mintha nem bízott volna a figurában és az eredetileg számtalan színes tulajdonsággal rendelkező belgát a friss Sherlock-feldolgozások irányába tolta el. Ez a Poirot nemcsak megállapítja az ember foglalkozását a kabátja ujján lévő krétaporból, hanem azonnal közli is az illetővel, feltehetőleg a cumberbatch-i hagyományok értelmében. Ez alapján a detektív kicsit hasonlít egy felvágós illuzionistára.

Sajnos igaz ez a bizonyítékok és nyomok kezelésére is. A dinamikusan káprázatos Poirot mellett kimaradnak fontos momentumok a nyomozásból, így  a regény ismerete nélkül szinte rekonstruálhatatlan a történet és megfejthetetlen a gyilkosság.

Meglepő döntésnek tűnik, hogy pont Agatha Christie művét próbálják liberális köntösbe bújtatni.

Bár a karakterek sokszínűsége és a II. világháborúhoz közeli dátum – a készítők a könyv kiadásának idejére, 1934-be helyezték a cselekményt – arra csábít, hogy több dolgot belemagyarázzanak a szituációba. Ez azonban távol áll a regény szellemétől. Az egyes szereplők nemzetiségének megváltoztatása, mintegy a mostani előítéletek szerint modernizálja a felállást, illetve az afroamerikai karakterek és a zsidó kérdés beemelésével a regényben nem létező konfliktusok kerülnek a középpontba. Talán izgalmasabb lett volna az eredeti, nemzeti leosztást meghagyni, és megvizsgálni.

Christie nem volt felvilágosult gondolkodó, a liberalizmus élharcosa vagy a háborút előrevetítő nemzetközi konfliktusok avatott értője. Sőt, a viktoriánus neveltetésben részesülő asszony több művében felismerhetjük az elegáns szalonrasszizmus, a xenofóbia és az antiszemitizmus finom politúrját (semmi durvát és nyíltat, épp csak egy árnyalatnyi gyanakvást az idegenekkel és a külföldiekkel szemben), ami ma már kevésbé PC. Ez esetenként még az ügyek megoldásában is közrejátszik.

Műveit belengi a birodalmi öntudat: a cselédek szeretik uraikat, a külföldiek mindig kicsit gyanúsak.

A könyvek szereplői főleg a felső-középosztály és az arisztokrácia soraiból kerülnek ki, mindezzel kellemesen távol lebegve a valóságtól és a naturalizmustól. Christie-nek kevés érzéke volt a politikához és a történelmi konfliktusokhoz, a nemzetközi összeesküvésekre és kémekre épített könyvei a legkevésbé sikerültek.

gróf Andrényi

Kis hazánkban azért is különösen izgalmas Agatha Christie-nek épp ez a műve, mert a vonaton tartózkodó 12 gyanúsított között egy magyar házaspár is van, mégpedig Adrényi gróf és felesége. A magyar nemest a filmesek itt híres balett-táncosként ábrázolják, aki egy pörgőrúgással leteríti a nyomában járó riportereket. A filmbéli figura foglalkozását az azt alakító Polunyin valódi személyéhoz igazították. (A regényben az isztambuli magyar nagykövet pozícióját tölti be, ami indokolja a diplomataútlevelét is.)

A látványvilág és a korhű jelmezek hozzák az Agatha Christie könyveiből ismert atmoszférát, így aki a hangulat miatt ül be a moziba, kellemes két órára számíthat. A keményvonalas krimirajongóknak azonban felkészülésként érdemes belepillantani az eredeti műbe, mert a film nem látja el őket annyi inforámációval, hogy maguktól megfejtsék, ki a gyilkos. Branagh Poirot-figurája, ha el is tér a klasszikustól, nem elhibázott próbálkozás. Mostmár csak az egyensúlyt kell  megtalálnia a saját, kamera előtt töltött ideje és a többi szereplő játéklehetőségei között, mert, bár Judi Dench akkor is nagyszerű, ha csupán az események hátterében teázik, mégis nagy pazarlás ennyire kihasználatlanul hagyni a képességeit.