Katalin

„Budapest erősíti az érzéseket”

2003.02.17. 00:00

Programkereső

Kakas és Skoda az Emil Rulez! „városi etnozenekar” új lemezén Budapesti kötődésű városi etno-zenekarnak tartja magát az az internetes virtualitásból indult együttes, amelynek tagjai volt pr-igazgatók, városházi alkalmazottak. A múlt év nagy könnyűzenei felfedezésének tartott Emil Rulez! – akik Cseh Tamás sajátos világát is felvállalják – ironikus hangvételű dalainak állandó és kimeríthetetlen színtere a főváros.

- A főpolgármesteri hivatalból egy neves informatikai cég pr-igazgatói székébe, majd a bőrfotelből a koncertdeszkákra, mindezt néhány év alatt. Elég bizarr pályaút.

Hajós András (ének): –A bőrfotel és a deszkák között rövid ideig sales managerként is dolgoztam. Az alatt Gyuri, szövegírónk és basszusgitárosunk volt az utódom az igazgatói székben. Gyula, a dobos az egyetlen profi zenész hármunk közül. Igaz, nekem is volt egy kanyarom, mint basszusgitáros az amatőr Brillantin együttesben, de azzal nem dicsekszem.

–És most hogy tolerálja a munkahely a próbák, koncertek miatt kieső időt?

H.A.:–Sehogy. Kirúgtak.

Hegyi György (basszusgitár): – Nekem van három fél munkahelyem.

H.A.:–Nem nagyon kellett nógatni. Untuk a rizsát: éves kvóta, eredmények, negyedéves terv időarányos teljesítése, stb. Most szabadúszók vagyunk. A pr-szakmában egyébként kétévenként repülnek az emberek. Elmehettünk volna mi is máshova, ahol más színű nyakkendőt kell hordani. Időközben azonban a zenekar is beindult, jöttek a sikerek. Rájöttünk, hogy a kettő nem megy együtt. Úgyhogy végül is hagytuk a francba a munka világát.

H.Gy.:–Nem a munka világát, bocsánat. Az együttesben azért sokkal több munka van annál. Arról beszéltél, hogy közepes pr-igazgatónak lenni, az nem deal?

H.A.:–Tulajdonképpen rólad beszéltem, csak nem figyeltél oda.

–Mikor jött össze a zenekar?

Verasztó Gyula (dob): –Úgy tíz éve határoztunk arról, legyen zenekarosdi, úgyis mindenkinek ez volt az álma. Hobbiból készítettük a számokat, de nem kellett egy kiadónak sem. Az mondták mindenhol, hogy tetszik, de rétegzene. Megalázó volt kilincselni. Időközben harmincévesek lettünk. Mindenkinek polgári foglalkozása lett, és letettünk arról, hogy az együttesből lesz valami.

–Már nem is csodálkozom, hogy repültetek a pr-igazgatói székből...

H.A.:–Ha korábban nem is, a zenekar menedzselését most már nagyon jól csináljuk. Mindent felhasználunk, amit a versenyszférában tanultunk. De ma már van mögöttünk kiadó és koncertmenedzser.

H.Gy.:–Nincs itt ellentmondás, a különbség az, hogy a munka eszköz-e, vagy cél. Pr-igazgatónak lenni eszköz, hogy sok pénzt keressél. Mi nem gondoljuk viszont, hogy az értelmes cél, hogy két év múlva egy számmal nagyobb vállalati kocsid legyen. A zenekar viszont önmagában cél. Azért ez nem egy profitorientált társaság, mindenki szerelemből van benne.

–Mikor vettétek észre, hogy kezdenek figyelni rátok?

V.Gy.:–Az interneten már régen figyeltek ránk. Megvolt a kis weboldalunk, onnan le lehetett tölteni a számokat, ezeket töltögették is rendesen. Akinek tetszett, továbbküldte e-mailen.

–Nyilván innen az együttes neve: Emil Rulez!... (Az e-mail jó)

V.Gy.:–Részben. Amikor beláttuk, hogy a klubkoncertek, lemezkiadás nem járható út, azt mondtuk: játszunk a virtuális térben. Itt nagyon hamar kialakult egy 300-400 személyes táborunk. Velük tudtunk kommunikálni, és ez sokkal jobb volt, mint egy étteremben zenélni. 1996–1997 körül még azt képzeltük – ami Japánban megy is –, hogy egy webes grafika lesz az együttes, és virtuális személyek a zenészek.

–Aztán jött Uhrin Benedek, és lesöpört titeket a színről.

H.Gy.:–Nem, sőt mi felzárkóztunk a Benő bácsihoz. Én kaptam például az Uhrin Benedek amatőr remixversenyen a Csúcsforgalomban című szám legjobb átdolgozásáért járó díjat.

–Gondolom, nem ezzel ugrott ki a zenekar.

–H. A.: – Az Est FM Rádió egyszer lejátszotta hajnali négy és öt között egy véletlenül bekerült kazettánk egyik számát. Másnap tucatnyian telefonáltak, érdeklődve, hogy mi volt ez a zene. Ettől kezdve rendszeresen játszották a számainkat, rátettek a rádió válogatás-CD-jére. Elkezdtek felfedezni minket. A rádió alternatív stílusába, felfogásába beleillettünk, a hallgatói réteg klappolt.

–Szóval mégis rétegzene?

H.A.:–Nem, legalábbis úgy biztos nem, ahogy azt várni lehetett. Volt egy-két meglepetésünk. Meg voltunk győződve arról, hogy rajongóink velünk egyívású budapestiek. Sőt, meg mertünk volna esküdni rá, hogy egy 16 évesnek ez egy öreges zene. Szerintem a rádió hitelesített minket ebben a körben. Aztán megkeresett minket egy kis kiadó, és azt mondta, csinál velünk egy lemezt, mert ha kijön nullszaldóra, akkor neki megéri.

–Kijött?

V.Gy.:–Mostanra már bőven.

–Rendkívül érződik a szövegekben a fővárosi kötődés. Az egyik szám, a Veled utazik Zazie a metrón, akár BKV reklámzenéje is lehetne. A hivatali évek nyoma?

V.Gy.:–Itt élünk 30 éve, nyilván erről éneklünk.

–Rengeteg együttes él Budapesten, mégsem jelenik meg a város ilyen erőteljesen a zenéjükben.

H.Gy.:–Ez a város felerősíti az érzéseinket. Nem lehet Budapesten szerelmes dalt írni úgy, hogy nincs benne a főváros. Hazudik, akinek a fejében nem kötődik össze az, hogy metró, meg 6-os villamos, ha éppen ott történt vele valami fontos dolog. A számok saját életünkről, hangulatainkról szólnak, a díszlet Budapest.

H.A.:–Etnozenészek vagyunk.

H.Gy.:–Na, ez egy új megközelítés.

H.A.:–De, városi etnozenészek. Hasonlóan a folklórzenekarokhoz, mi is hozzuk a születési helyünkről a meglévő kulturális, tradicionális elemeket, és összegyúrjuk a történeteinkkel, zenénkkel.

–A számok inkább mintha valami novellaszerűből merítenének. A szereplők is érezhetően kitaláltak.

H.Gy.:–Az Emil Rulez! hangulatában a Cseh Tamás-féle Antoine és Désiré-vonal sajátos folytatása. Wink-ler, Eldée, Jules valóban az általam írt novellák szereplői, akik viszont rólunk lettek mintázva. A novellák sűrűsödtek végül dalokká. De erről kezdünk leszállni, a következő lemezünkön már saját nevünkön szereplünk.

–Az új sikerszám, a Hello Tourist is inkább egy új, ironikusan piszkálódó vonalat követ.

H.A.:–Ez egy régi poén. Mentünk a kocsival a rakparton, és rossz angolsággal mondogattuk, mit látható jobbra meg balra. Aztán egyszer csak beugrott nekünk, hogy ezt milyen jól lehetne előadni a színpadon. Itt van az a pont, amikor már azon lehet elgondolkodni, hogy mit lehet megfricskázni, megpiszkálni a városban.

–Mit például?

H.Gy.:–Az új lemezen van külvárosi dal, ami autóbuszozásról, kakasról és rohadó Skodáról szól.

H.A.:–Úgy tudtam, hogy a halálról szól.

H.Gy.:–Jó, akkor úgy mondom, hogy annak a lehangoló díszlete. A külvárosi nyomor kapcsán.

–Most felfutóban vagytok, de nem tartotok attól, hogy egyszer ti is díszletelemek lesztek egy ilyen dalban?

H.A.:–Ez benne van. De én nem akarok oda jutni, hogy néhány év múlva az az ember legyek, aki egy peremvárosi sörözőben ül, iszonyú szomorú, mert valakinek számított régen, és egy kisfröccsért bárkinek hajlandó elénekelni azt, hogy Za-za-za-za-za-Zazie az ágyban. De abba az irányba sem akarunk haladni, hogy irtózatosan megszedjük magunkat, mert ezt megtehettük volna pr-igazgatóként. Kitaláltuk, hogy a média lesz a kiút.

–Micsoda?

H.Gy.:–Erről most nem mondhatunk többet, szerződés kötelez. Kaptunk egy lehetőséget, amelynek a lényege az, hogy a kereskedelmi média műsorain keresztül tudjuk segíteni azokat a magyar zenekarokat, amelyek értékeik ellenére ki vannak szorítva a piacról.

–És az együttes?

H.A.:–A zenekar megy tovább, amíg vannak ötleteink. Budapest mégiscsak egy világváros, nekünk, akik itt élünk, a világ közepe. Ebben a nagy díszletben pedig van annyi téma, hogy gyakorlatilag egy életen át tudunk belőle meríteni.