Sámuel, Hajna

A hét jazzlemeze – Katy Roberts Quintet: Live à l’Archipel

2005.07.26. 00:00

Programkereső

Most, hogy – jórészt a Médiawave programjainak köszönhetően – mintha nőne kicsit az érdeklődés Magyarországon a free improvizációnak is teret adó jazz iránt, talán nem haszontalan felhívni a figyelmet a Párizsban élő zongorista, Katy Roberts kvintettjére, mely alighanem a győri fesztivál William Parkerhez, Ken Vandermarkhoz és Dave Douglashez szokott közönsége körében is sikert aratna. A Le Nouvel Observateur John Hicks, Horace Tapscott, Mulgrew Miller és más hírességek tanítványaként emlegeti a pianistát, holott Katy Roberts legjobb ajánlólevele maga a zenéje.
db5008e5-b00f-4758-b9f9-d80e2fbcf679

A párizsi Archipelben adott hangverseny lemezváltozatához Leonard Brown, a bostoni Northeastern University zenetanára írt tájékoztató sorokat. Jegyzeteit azzal zárja, hogy idézi a pianista kolléganő válaszát a „Mit jelent számodra a zene?” kérdésre. Katy Roberts úgy véli, a zene a természet nagy ajándéka, mely segíti az embert kiemelkedni a mindennapokból, hogy a szépség és boldogság, vagy éppen a bánat egy magasabb fokát élhesse át. Eltekintve attól, hogy e nyilatkozat nem mond semmi újat a művészet spirituális értelméről, minden szavát érdemes komolyan vennünk, hiszen a CD-n elhangzó valamennyi felvétel igazolni látszik Katy Roberts vallomását. A Live à l’Archipel egy, a hard bop és a free zene közötti mezsgyén mozgó free bop zenekar izgalmas szellemi kalandja, melyben szívesen vesz részt a hallgató, mivel igen unja már a lélektelenné cizellált kortársi jazzlemezeket, valamint a koncerteken felhangzó gondosan lekerekített és szinte tudományos pontossággal kiporciózott szerzeményeket. Katy Roberts és társai zenéjében ezzel szemben minden nyers és érdes egy kicsit. Hogy ezúttal a végén kezdjük: a koncertet egy klasszikus hard bop darabbal, az 1965-ös Gigoló-val, Lee Morgan szerzeményével zárják, de a szaxofonszóló a maga karcosságával sokkal inkább illene a trombitás szerző kései, absztraktabb lemezeinek egyikére.

Roberts erősen vonzódik a hard bop trombitások/szaxofonosok negyven éves kompozícióihoz: ezt egyébként a Ku-umba Frank Lacyvel megerősített zenekarával felvett, s szintén magánkiadásban terjesztett stúdiólemezén (The Vibe) is bizonyította. A Morgan-szám mellett egy eredetileg 1966-ban felvett Joe Henderson-melódia (Shade Of Jade), valamint két Woody Shaw-szerzemény tűnik fel a repertoárban, két igen jó választás, a minden jel szerint a Háry János szerzője előtt tisztelgő Zoltan, és a nem kevésbé varázslatos Moontrane. Már a Zoltan-interpretációban feltűnik, hogy a zenekar talán legnagyobb erőssége Salim Washington, aki legmesszebb rugaszkodó tenorszólóiban Pharoah Sanders és a fiatal Gato Barbieri rikoltásait–hörgéseit–nyögéseit eleveníti fel. Roberts és Siddik szólói nem merészkednek ennyire messze, inkább megmaradnak a hard bop keretek között. Washington a pianista szerzeményeiben (Carol’s Caprice, Oliver Missed The Spring), különösen az előbbiben, ahol tenoron játszik, szintén szabadon szárnyaltatja fantáziáját, úgyhogy szólója nélkülözhetetlen energiákkal gazdagítja a ¾-ben írt darabot. A megejtően szép melódiára épülő másik Roberts-szerzeményben Washington fuvolán és oboán hallható: a váltóhangszereken is élmény a játéka, de mégiscsak a tenoros számokban csillog a leginkább. Az Oliver Missed The Spring elsősorban nem Washington, hanem Roberts és Siddik számára nyújt termékeny talajt: a trombitás itt hangtompítóval játszik, s a muted sound visszafogottsága, akárcsak Katy Roberts éteri játéka tökéletesen illik a dal témájához: gyászzenéről van szó ugyanis, a 2002-ben elhunyt remek dobos, az elsősorban Steve Lacy lemezeiről ismert Oliver Johnsont siratja a szám. A címet az magyarázza, hogy Roberts a tavasz első napján vázolta fel magában a szerzemény ősváltozatát.

A tavaszi kompozíció azonban nem az egyetlen hommage-jellegű darab a lemezen. A szaxofonos egyedüli témája a repertoárban a Horace T címet viselő izgalmas ritmikájú szám (5/4-free-5/4-3/4-5/4), amely – Washington tájékozódására jellemzően – a modern jazz egyik leginkább agyonhallgatott óriása, a Mingus és Dolphy mellett a napfényben fürdő West Coast stílus sötéten ragyogó fonákját felmutató Horace Tapscott előtt hajt fejet. Az 1970-ben született Katy Roberts egy furmányosan összeállított standard egyveleggel, a You Are Too Beautiful-lal (Rogers/Hart) és a Lush Life-fal (Strayhorn) teszi kerekké élő műsorát.

(Katy Roberts Quintet: Live à l’Archipel; Katy Roberts (zongora); Salim Washington (tenorszaxofon, fuvola, oboa); Rasul Siddik (trombita, szárnykürt); Brian Willson (dob); Dominique Lemerle (bőgő); magánkiadás, 2003)