Cecília

A hét jazzlemeze – Carla Marciano Quartet: A Strange Day

2005.09.12. 00:00

Programkereső

Április 4-én, ezen az egykori állami ünnepen már írtam a fiatal olasz szaxofonosnőről, illetve debütáló lemezéről, a Trane’s Groove-ról. Akkor szuverén-nek és rendkívül gazdag-nak neveztem zenei világát: Carla Marciano ugyanis már első lemezén olyan példátlanul éretten játszott, hogy a hallgató nem győzött ámulni ennyi zenei kincs hallatán.
abfb3468-500c-47b7-a53f-2526b0240b1a

Nos, a napokban megjelent Carla második albuma, s „A hét jazzlemeze” rovat történetében először – második alkalommal szólok ugyanarról a művészről. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy az A Strange Day minden tekintetben méltó folytatása a Trane’s Groove-nak. Az együttes mintha csak nekem akart volna kedveskedni az új CD-vel. Ezt a zenét meghallgatni és megszeretni egy pillanat műve. Carla Marciano továbbra is „az én emberem”.

A Trane’s Groove, mint címe is utal rá, Carla Marcianót a Naima, az Ogunde és a Selflessness szerzőjének nyomdokain haladva mutatta, olyan mai szaxofonosként, aki istenadta tehetsége (és nyilván nagy szorgalma) folytán ugyan kiszabadult John Coltrane bűvöletéből, de egy pillanatra se kíván megfeledkezni elsöprő erejű zenei és metafizikai élményéről, amit a Coltrane-zenével való találkozás jelentett számára. Az első lemez címadó száma jól érzékeltette a Coltrane-stílussal való művészi vívódást: Carla Marciano mélyen spirituális zenét alkotott.

Ha a debütáló lemezzel Carla Marciano megtette az első giant step-et a saját útján (mely nem elvezet Coltrane-től, hanem folytatja azt az irányt, amit az amerikai szaxofonos kijelölt), akkor az A Strange Day újabb lépést jelent a hétmérföldes csizmában. A frissen megjelent kollekció atmoszférájában és hangütésében egy hatvanas években készült, szigorúan homogén jazzlemez érzetét kelti, ahol olyasféle, a ragyogó technikán és a műfajban nélkülözhetetlen együtt-gondolkozáson jóval túlmutató művészi és szellemi viszony alakul ki a játékosok között, amilyen a Coltrane–Tyner–Garrison–Jones négyes felvételein tapasztalható. Ugyanakkor az olasz szaxofonosnő játékát joggal lehetne Eric Dolphyéval összehasonlítgatni. Az új lemeznek már az első hangjai meghatározzák, hogy a következő több mint hetven percben a hard bop és a free irányzat határmezsgyéjén mozgó átmeneti stílust hallunk majd. S ugyan Carla Marciano játékában kevesebb a szélsőséges váltás, a sikolyszerű kifakadás és a rekedtes sóhaj, mint Dolphyéban, torz glissandók a lemez élén álló Dance Of Mind-ban mégiscsak akadnak, kiváltképp a Gaetano Fasanóval, az új dobossal duóban játszott extatikus részben. Marciano is mestere a hosszan tekergőző-kanyargó dallamíveknek, amelyek képesek az örökkévalóság érzetét kelteni az előadásban, s amelyek – egy-egy ötvenes évekbeli kísérletet leszámítva – elsősorban a hatvanas évek elejétől értékelték át zene és idő viszonyát.

Szintén régi hagyományt elevenít fel az az eljárás, hogy az elsöprő lendületű nyitó számot egy feszültségében hasonlóan intenzív lassú szám kövesse: az első darabnál közel kétszer terjedelmesebb Far Away csúcsformában mutatja Carla Marciano előadói és – ezt fontos kiemelni – komponáló tehetségét. A tizenhárom és fél perces ballada, legalábbis úgy érezzük, minden lényeges gondolatot magába sűrít, ami a Naima vagy a dermesztően szép Say It (Over And Over Again) (Loesser-McHugh) után kifejezhető. A Marciano-féle hipnotikus melódia szervesen illeszkedik az zongoraintróként alkalmazott Cheek To Cheek témához. Az altszaxofon andalító hangját egy, a témához méltó bőgőszóló, majd egy hasonlóan igényes zongoraszóló követi, melynek végén az altszaxofon kapcsolódik vissza a játékba, felgyorsítva a tempót, hogy a végén visszataláljon a ballada kezdeti sebességéhez, végül, a szám záró hangjai előtt egy hosszabb, gazdagon díszített szólót játsszon, mindenfajta kíséret nélkül. A balladisztikus vonalat viszi tovább a lemez második felében az I Try To Remember, egy újabb Marciano-telitalálat.

Bevallom, bármennyire szeretem is Marciano altjátékát, legalább annyira közel áll hozzám, amikor hangszert vált, és a nem túl gyakran hallható szopraninoszaxofont veszi kézbe. Ez történik nagyszerű pianistája, Alessandro La Corte From Where? című szerzeményében, ahol helyenként egészen varázslatos, „világzenei” árnyalatokat szólaltat meg a hangszeren, olyan hang-egzotikumokat felidézve, mint Pharoah Sanders gaita-játéka Randy Weston egyik lemezén vagy Bernt Rosengren tárogatós kísérlete Don Cherry oldalán. Nem kevésbé jelentős a lemez második felébe helyezett Marciano-szerzemény, a Spiritual Game szopraninoszaxofon-szólója sem. Az imponálóan egységes textúrával felépített albumot egy viharos tempójú szám, Irving Berlin híres Russian Lullaby-ja zárja. Újabb finom, rejtett utalás arra, hogy Carla vállaltan nem akar letérni a Coltrane-ösvényről. Gyanítom, hogy a fergeteges sebességű bravúrdarab nem más, mint titkos főhajtás a Soultrane azonos témájú záródarabja előtt.

(Carla Marciano Quartet: A Strange Day; Carla Marciano (alt- és szopraninoszaxofon); Alessandro La Corte (zongora); Aldo Vigorito (bőgő); Gaetano Fasano (dob); Black Saint, 2005)