Tekla

Tájkép

2005.09.12. 00:00

Programkereső

Amilyen messze fekszik a Fekete-tenger a Fekete-erdőtől, a Quartet B olyan távol található a jazz-történet atlaszában Louis Armstrongtól. A kvartett zenei folyamának eredetét ugyanis a munkadalok, spirituálék és a blues rejtett karsztvizeinek távoli forrásnál kell keresnünk. Az agusztus 29-i Quartet B koncerten elhangzott számok segítségével megpróbálok képet rajzolni a zenekar „földrajzi elhelyezkedéséről”, „élővilágáról” és kialakulásáról.
5400e9d8-67ac-4d7c-a9c8-c6ce87cdce8d

Nem sokkal azután, hogy elfogadtam a Nasa küldetését, miszerint fel kell fedeznem a pontos tartózkodási helyét egy különleges természeti képződménynek, mely balkáni és magyar népzenei elemekkel játszik jazz-t, az űrsiklót orbitális pályára állította a fedélzeten velem tartózkodó tudós csoport egyik tagja. Így felvételeket készíthettünk a Jazz nevű folyóról, melynek egyik oldalágában véltük felfedezni a Quartet B fedőnevű objektum tartózkodási helyét.

Mivel ismereteink hiányosak voltak, a keresést a folyó eredetétől indítottuk. Itt a már említett Louis Armstrong forrás zuhan alá egy merdek sziklafalon, hogy azután sík vidékre érve magába gyűjtsön néhány klasszikus hangszerelési fogást, kirajzolva Duke Ellington és Count Basie alakját. Közben a forrás már folyóvá duzzadt és két sziklás hegység felé haladt melyek a Charlie Parker és Dizzy Gillespie elnevezést kapták.

Ennél a pontnál javasoltam kollégáimnak, hogy a légtérbe lépvén ereszkedjünk közelebb a folyóhoz. Miután veszítettünk a magasságunkból az űrhajóba gyökerezett a lábunk, amint megláttuk azt a folyamrendszert, amiben temérdek zenei áramlat fut össze és válik szét. Hátborzongató erők megnyilvánulásainak lehettünk tanúi. Nem csoda, ha egyetlen szárazföldi expedíció sem járt sikerrel a vidék feltérképezését illetően. A siklón mindnyájan ember feletti feladatnak éreztük a Quartet B lokalizálását.

Napok múltán, ahogy megszokta szemünk a vízi kavalkádot, szép lassan sikerült nevet adnunk az összes szakasznak, mint például Jazz-Rock, Funky, Rock'n Roll, Beat, World Music, Main Stream... és még sorolhatnám. Végül szerencsésen rátaláltunk az Etno Jazz nevű ág Kárpát-medencei nyúlványában kutatásunk tárgyára, legnagyobb meglepetésünkre azonban egy természeti képződmény helyett, négy kiváló muzsikusra bukkantunk.

Hogy a Nasa szenzorai miként tarthatták Borbély Mihály (szaxofon, fujara, népi furulya), György Mihály (buzuki és gitár), Horváth Balázs (bőgő) és G. Szabó Hunor (dob) játékát ismeretlen eredetű, földön kívüli impulzus forrásnak, arra két magyarázat lehetséges. Az első, hogy a meghökkentően humanoid lények valóban más égitestről származnak, a második pedig, hogy a Nasa szenzorai sohasem észleltek ezidáig ehhez hasonló zenét. Tudós társaimmal az utóbbit véltük lehetségesnek és szerencsénkre a közeli Colombus állóhajón rendezett esti Quartet B koncerten adatokat gyűjthettünk a számunkra is ismeretlen muzsikáról, melyeket további elemzésre azonnal a Nasa központi hangelemző részlegéhez juttatunk.

A koncerten elsőként elhangzott Jelek című szerzemény a zenekar első lemezének címadó kompozíciója. A mű hangzásvilága és a szaxofon szólója egyaránt John Coltrane hatásáról árulkodik. Borbély művészete szívesen táplálkozik a nagy előd munkásságából. A Jelek egy szigorú ostinato basszusmotívumra épül, ezt egészíti ki a dob effektszerű játéka, mely ritmikai egységet alkot a bőgővel, s a szaxofon hangszínei mellé a legkülönfélébb matériákat festi.

A második számban is hasonló jelenségeket regisztrálhattunk, ám itt egyre több népi elem látott napvilágot Borbély hiteles, ízesen népi furulyajátékán túl, például a balkáni aszimmetrikus ritmusok, a mixolíd hangsor, vagy az AA BB AA BB felépítésű téma, mely a táncokat kísérő népi zenék jellegzetes formája.

A „félidő” előtti utolsó számban - Határok - a gitár és a bőgő által unisono játszott terchiányos szeptimakkord-felbontás ostinato-jellege és keményen ritmikus előadása kezdettől fogva a zaklatottság érzetét keltette. Ezt a három hangot - mely György Mihály frazírozása miatt olykor puszta kisszeptimnek tűnt -, hozta különböző funkciós helyzetekbe Borbély improvizációja. G. Szabó Hunor szólójában a lábdob ritmusa vezérfonálként szolgált, s köré pazar „ritmusszőnyeget” szőtt a fiatal dobos. Nem véletlenül tartják őt korosztálya egyik legígéretesebb képviselőjének.

A szünetben az űrsikló tagjaival a zenészek múltja felől érdeklődtünk a helybéliektől. Megtudhattuk, hogy György Mihály, Borbély és G. Szabó is már korán a népzene bűvkörébe került. Egyedül a szintén fiatal, Párizsban és a Berklee nyári iskolájában tanult Horváth az, aki később csöppent a tradicionális zenék világába.

A koncert második felét indító kompozícióban - Hétvége - egyszerű bluesos jellegű moll-autentikus kör szolgált az improvizációk alapjául. Borbély ismét érdekes játékra hívta a hallgatóságot: rövid ideig tartózkodott a blues-skála területén, s mielőtt közhelyszerűvé vált volna, a tonalitás peremére merészkedett, s olykor ki is lépett abból, hogy azután a jó „öreg” bluesos la-pentaton még nagyobb örömet okozzon a hallgatóságnak. György Mihály hasonló koncepciójú improvizációjában buzukijával a hangnem alaphangjához viszonyított kis szekundot tartalmazó igen jellegzetes balkáni skálák variálásával teremtett feszültséget, végül a bőgő és a dob kollektív improvizációja nyújtott izgalmas zenei párbeszédet.

Az ezt követő Sötét Fellegek című szerzemény harmóniamenete emlékeztetett talán leginkább egy „klasszikus” jazz-sztenderdre bár váratlan és egyedi akkordok követték benne egymást, s az ember úgy érezhette magát, mintha egy gomolygó esőfelhő kellős közepén lett volna. A kompozíció olyan erővel festette meg a magyar puszta borús képét, hogy azt bármelyik festő megirigyelhette volna. Borbély improvizációja fátyolként lebegett a sötét gomolyfelhő alakú kiséret felett, mely a természet fenségét oly erővel árasztotta magából, hogy sötétségén átragyogott az Isteni teremtés gyönyöre.

Végül a zenekar második, Üveghegy című lemezéről hangzott el a Balkán karaván. Ismét egy ötletes basszus menet szolgáltatta az alapot, melynek aprócska motívuma, először a hangnem alaphangjáról majd nagy szekunddal lejjebbről, végül a hangsor ötödik fokáról szólalt meg. Újabb izgalmas játékra adott lehetőséget a zenészeknek, hogy a motívumok nem igazodtak az alaphangsorhoz, így a szólista döntésén múlt, hogy az alapmotívum egyes lépcsőit új hangnemnek tekinti vagy sem, s ekként többféle úton is végigjárható a harmóniaváz.

A Quartet B repertoárjában szereplő kompozíciók mindegyike egy társasjátékhoz hasonlít. Az egyszerű szabályok nagy szabadságot engednek a zenészeknek, akik önfeledten játszhatnak, s nem köti őket gúzsba a bonyolult struktúra. Az pedig, hogy a darabok szerkezetében világosan felismerhetőek azok a kompozíciós megoldások, melyek a címadásban megjelölt témaköröket tükrözik, külön öröm számomra, mivel koncertlátogatásaim során néhányszor előfordult már, hogy nem értettem, a címnek mi köze a témához (bár természetesen lehet, hogy ez az én hibám). A Hétvége könnyed, felszabadultságot tükröző harmóniamenete, a Sötét felhők már említett hangulatfestése és a Határok valóban a végletekig feszülő disszonanciái elmélyült és tudatos zeneszerzői tevékenységről vallanak.

Mire űrsiklónk landolt a Nasa leszállópályáján már az egész világ az általunk előre elküldött zenei mintákat hallgatta. Nem véletlen hát, hogy a nemrégiben elhunyt, legendás jazzfuvolista, Herbie Mann is ezzel a zenekarral készítette élete utolsó felvételeit, s azt hiszem ez tény önmagáért beszél.