Friderika

A hét jazzlemeze – McCoy Tyner: Time For Tyner

2005.09.19. 00:00

Programkereső

McCoy Tyner együttesei – különösen a hatvanas-hetvenes években – gyakran keltik a tökéletes összeszokottság, a makulátlan közös gondolkozás, a harmonikus összjáték benyomását. A befogadó harmóniaérzete különös erővel jelentkezik Tyner Blue Note lemezeit hallgatva, s e parádés hat-hét album közül is kristálytiszta szerkezetükkel kiemelkednek a kvartett-felvételek: az 1967 áprilisában rögzített The Real McCoy és az egy évvel későbbi Time For Tyner. A pianista által jegyzett Blue Note lemezek önmagukban is bőven elegendőek lennének ahhoz, hogy Tynert a szakemberek és a laikus hallgatók egyaránt a modern jazz egyik legmeghatározóbb figurájának tekintsék.
48f9e65f-b9b8-4912-b54c-edf9a3af9849

A nagy muzsikusoknak elsősorban hibátlanul együttműködő partnerekre, nem pedig mély emberi kapcsolatokra van szükségük munka közben. S hogy a Tyner-együttesekről szóló fenti állítások nem pusztán egy kritikus nyelvi fordulatai, azt az is bizonyítja, hogy a zongorista kedvenc kísérői – például Gary Bartz altszaxofonos vagy a Time For Tyner-en is hallható Bobby Hutcherson vibrafonos – máig, azaz közel negyven évvel később is fel-felbukkannak lemezein. Tyner épp a tárgyalt lemez kiadását megelőző években alakította ki sajátos, másokéval összetéveszthetetlen, s a kísérőit is hallhatóan inspiráló modális stílusát, speciálisan perkusszív játékmódszerét, melyben határozott, orgonapontos balkéz-játékkal ellenpontozza a bőgőt, miközben jobb kezével megnyújtott, kromatikusan fejlődő dallamvonalakat varázsol. Páratlanul technikás muzsikus, aki fiatal éveiben olyan stilisztáktól tanulta el a mesterség műhelytitkait, mint Art Tatum vagy Bud Powell. (Másfelől Thelonious Monk egészen másféle zongorázási gyakorlata volt rá nagy hatással.)

A Blue Note Tyner-anyagán végigtekintve azt mondhatjuk, a Time For Tyner-en a legtöbb az „idegen anyag”. A lemez első felét három Tyner-szerzemény foglalja el, majd három standard következik, s az utolsó két számban Hutcherson már nem is hallható. A magam részéről egyértelműen a „Tyner-oldalt” szeretem jobban ezen az egyébként roppant homogén textúrájú, s minden feladatot a legmagasabb művészi igényeknek megfelelően megoldott lemezen. Akárcsak Art Blakey lemezein, Tyneréin is oda kell figyelnünk a kezdő darabra: ez mindkét muzsikus lemezein, legalábbis a Blue Note kiadásúakon mikrokozmoszként magába sűríti a lemez szinte összes fontos motívumát, „üzenetét”. Az 1968-as albumon az African Village a nyitószám: Fred Waits a bőgőre-dobra épülő bevezetésben rimshotokkal teremt „törzsi” hangulatot, miközben a bőgő egy statikus harmóniát játszik. Tyner és Hutcherson belépésével kezdődik a voltaképpeni téma: igazi Tyner-szerzemény, mely beharangozza az évekkel későbbi, majd a Milestone kiadónál publikált egzotikus-misztikus Tyner-kompozíciókat. Az eredeti lemez kísérőszövegében Ed Williams beszámol egy Raleighben rendezett hangversenyről, ahol McCoy Tyner együttese, majd a Yusef Lateef Quartet lépett színpadra. Mint írja, Tyner zenéje mindig az idegvégződéseknek, nem pedig az idegrendszernek szól, ezért érezzük úgy, hogy érzelmileg is mélyen megérint bennünket ez a zene. Tyner a kissé rasszista atmoszférájú Raleighben úgy volt képes játszani, hogy hallgatói szinte fizikailag megérezték maguk körül a két éve halott John Coltrane szellemét: nos, a Time For Tyner-t intenzíven hallgatva ugyanez lesz az érzésünk, különösen az African Village közben. Kár, hogy a May Street, egy olyan szerzemény, amelyből szerintem Chick Corea is sokat merített, csak lekevert változatban áll rendelkezésünkre. A RVG-sorozatban megjelent, remek minőségben szóló új nyomaton különösen bántó a zene durva elhallgattatása a lemez közepén. Bár az album második felében szereplő standardok, így a Rodgers-Hart féle I Didn’t Know What Time It Was vagy a szólóban előadott Kerner-Loewe evergreen, az I’ve Grown Accustomed To Her Face is valódi trouvaille, mégiscsak azt mondhatjuk, hogy a zongorista szerzeményei jobban érzékeltetik azt a szellemileg példátlanul pezsgő időszakot, amelynek ez a lemez is a szülötte. Tyner és Hutcherson egyaránt úgy emlékszik vissza ezekre az évekre, mint amelyek a szüntelen művészi kísérletezés, útkeresés, innováció idejét jelentették, s persze nem csak a zenében: színházban, irodalomban, képzőművészetben és filmművészetben szintén. „Csodálatos élet volt” – összegzi tömören az emlékeit Bobby Hutcherson, aki technikai tudásban, invenciózus játékmódban itt is méltó párja a zongoristának. A vibrafonos felesége jó füllel hallotta ki zenéjükből, hogy ensemble-játékuk olyan, mintha tulajdonképpen csak egyvalaki szólózna.

A nagy zongoristát vagy más hangszeres szólistát kiszolgáló ritmusszekciót általában egy-két dicsérő szóval intézik el a kritikák. Úgy vélem, ez a Time For Tyner esetében lehetetlen: az életrajzukkal csak a legrészletesebb enciklopédiákban szereplő Herbie Lewis és Fred Waits játéka ugyanis már önmagában lehengerlő. Mindkét elsőrangú postbop muzsikus gazdag életművel rendelkezik: a bőgős például 1960 óta jegyzett sessionzenész, akkoriban Les McCann csapatában dolgozott. Hutcherson nevével fémjelzett lemezeken is feltűnik, a Now! egyik fontos felvételének, a The Creators-nek ő a szerzője. Az 1988-ban elhunyt Fred Waits emlékét szintén számos értékes hangfelvétel őrzi: egyik utolsó munkája (1987) a Stanley Cowell Trio We Three című albumán hallható. Fia, a szintén dobos Nasheet Waits néhány nappal ezelőtt, szeptember 14-én lépett fel Budapesten, a Művészetek Palotájában Jason Moran Bandwagon nevű együttesében.

(McCoy Tyner: Time For Tyner; McCoy Tyner (zongora); Bobby Hutcherson (vibrafon); Herbie Lewis (bőgő); Freddie Waits (dob); Blue Note, 2005 [1968])