Olivér

Borbély, Szabados és Paul Bley

2005.10.06. 00:00

Programkereső

Olyan jól rímel ez a három név, hogy akár egy rap-banda bemutatkozó rigmusa is lehetne. S miként a rapperek free style összejövetelein, természetesen a Mol Jazz Fesztivál Budapest szeptember 18-i záróhangversenyén is az improvizáció volt a főszereplő. A szakma ismert hazai képviselői közül többen tették tiszteletüket Szabados György és az amerikai zongoristalegenda, Paul Bley előtt, aki Borbély Mihállyal játszott együtt. Még a jazz-kedvelők számára is szokatlan tűnhetett ez a hangverseny, a Művészetek Palotájának Fesztivál Színházába látogatók ugyanis talán maguk sem gondolták, hogy három óra szabad improvizációra váltottak jegyet.

A meghatározhatatlan stílusban zongorázó Szabados számos esszét írt az improvizácó történetéről és a 20. századi zenében játszott szerepéről. Zenéje nem érthető meg írásainak ismerete nélkül. A könnyed kikapcsolódásra vágyóknak nem ajánlanám a koncertjeit, a zene eredete és értelme után kutatóknak azonban annál inkább. Hosszú improvizációiban hatalmas zenetörténeti ismeretanyagról tett tanúbizonyságot. Tudatosan felépített formákat érzékelhetett a figyelmes hallgató: a keretes szerkezetet, a zenei anyag fejlesztését és az improvizáció jól észlelhető kupolás ívét, melynek végéből egy rövidebb nyúlvány vezetett az előadás legmeghökkentőbb részéhez, ahol is Szabados elkurjantotta magát, majd egy minidrámában bizonyította: férfi és női szerepkörökben is egyaránt megállja a helyét. Kínaira emlékeztető nyelven rövid párbeszédet rögtönzött és annak lelki hátterét hitelesen érzékeltette a zene segítségével.

A szünet után Paul Bley hasonló szellemiségű improvizációját és a tompa Steinway ellenére is fényes, kristálytiszta zongorahangot csodálhatta meg a közönség. Különleges harmóniavilág az övé. Azt mondhatnám, hogy Paul Bley az egyetlen zongorista aki F-dúrban Fiszt játszik, és a közönség mégis élvezi azt. Keith Jarrett ugyan rengeteget merített az ősz apó játékából, igazi követői mégsem akadtak. Stílusa nem teremtett iskolát, mégis a jazztörténet legnagyobb alakjai közé tartozik. Soha nem lett olyan híres, mint kortársai közül többen, művészete azonban megkerülhetetlen az improvizatív zene szerelmeseinek.

0b69ccc1-848d-45a4-a393-94028ce052ea

Nyitó rögtönzése fotóalbumként funkcionált. Játékában előbukkantak fiatal korának stíluselemei, melyek egytől-egyig eltűntek a fekete lyukként viselkedő, számomra megfejthetetlen matériában. Borbélynak feltehetőleg megtetszett az alkotás zárómotívuma, az képezte ugyanis az ezután sorra kerülő tárogató-improvizációjának alapdallamát. E rögtönzés messzi kalandozásokra ugyan nem hívta a hallgatóságot, Borbély azonban egy rendkívül szép délszlávos „terítőt” hímzett amerikai kollégájának, talán szuvenírként, amiért a zongorista hálásabb is lehetett volna.

Az ezt követő duójáték hagyott némi kívánnivalót maga után. Bley időnként kegyetlenül elbánt a partnerével. Kétszer is faképnél hagyta Bobélyt rögtönzés közben, aki a feldobott labdáival vért izzadva próbálta „pályára” csalogatni a zongoristát. Végső kétségbeesésében aztán kénytelen volt lezárni mondanivalóját, amire végre-valahára Bley is válaszolt. Utólag ötletesnek tartom az amerikai koncepcióját, miszerint váratlan módón hosszú időre abbahagyja a zongorázást, de a koncert az örömzenélés helyett inkább egy szigorú vizsga benyomását keltette, aminek Borbély, a közönség és az előadás látta kárát. Ez nem tett jót a hangulatnak, így az előadás végén elmaradt a hírességeknek járó „kötelező” vastaps. Persze a felsorolt negatívumok ellenére is csodálatos zenei párbeszédeknek lehettek tanúi a jelenlévők. És bár tény, hogy nem igazán lehet próbálni egy kötetlen improvizációra, néhány „irányjelző tábla” biztosan segített volna elkerülni a veszélyes „útszakaszokat”.

És ne felejtsük el megemlíteni itt Gőz Lászlót, a fesztivál megálmodóját és megvalósítóját, akinek szakértelme és különleges ízlése nemcsak ennek az estének, hanem a már másodszor megrendezésre került Mol Jazz Fesztivál Budapestnek is a védjegye volt.