Katalin

Ami a csövön kifért – Courtney Pine az A38-as hajón

2005.10.24. 00:00

Programkereső

Október 22-én este nyálkás londoni köd ereszkedett Budapestre. Ha Mr. Hyde vagy Hasfelmetsző Jack ma a magyar fővárosban tevékenykedne, tökéletesnek tartotta volna az időjárást egy magányos járókelő kibelezéséhez.
563a66a5-42e2-482f-a114-3af8da50dde0

De semmi efféle regényes esemény nem történt. Ehelyett a szintén Londonból származó, most negyvenegy éves, rasztahajú fekete szaxofonos, Courtney Pine és nagyrészt szintén feketékből álló együttese adott áldozatokat nem követelő koncertet az egyre népszerűbb A38-as állóhajón, s a mind csípősebb hideggel mit se törődve fújta hangszereit. Teljes tüdőből, lopott levegőkkel, ami a csövön kifért. Mintha csak kárpótolni akarta volna azokat, akik néhány nappal korábban nem kaptak meghívót az egyik jól menő mobiltelefon-társaság „rendes évi” exkluzív jazzkoncertjére, ahol a nagy eszem-iszom után szokás szerint a műfaj egyik sztárja, ezúttal szintén szaxofonos, David Sanborn játszott a kiválasztottakból álló nagyérdeműnek.

Pine népszerű muzsikus, aki populáris zenét játszik. Sanbornhoz hasonlóan ő is képes megolvasztani a nyakkendők mögé rejtett, egyhangúan ketyegő menedzserszíveket, és táncra perdíteni a minden ritmikusabb zenétől alul-felül beinduló közép- és főiskolás lányokat, legyenek bár lipcseiek, dorogiak vagy manchesteriek. A Pine-stílus tökéletesen beleillik a nem túl sokszínű, nagyjából egy Vas Gereben-regény izgalmaival büszkélkedő mai magyar jazzprogram-kínálatba: groove-os számok érik egymást, közben néha egy kis reggae is megszólal a változatosság kedvéért, s a frontember arról is gondoskodik, hogy a közönségnek néha eszébe jusson: jazzkoncertet hall. Mindenki jókedvű, a zenészek arcán letörölhetetlen mosoly, mindegyikük képzett bűvész: a világ szinte bármely állóhajóján, sőt szilárdabb talajon is el tudják varázsolni a publikumot. A funky darabokat minden mennyiségben szívesen fogyasztókban fel se merül, hogy ez a kompakt műsor bizony kissé hakni- és rutinszagú, s még a társai közül technikai tudásával kiemelkedő szaxofonos játékában is tömérdek a klisé, a közhely, a sematizmus, a hangszerszólók nem következnek logikusan a felvezetett témákból, a gondolatiságot, a „lelket” a vérprofi virgázás pótolja.

A szaxofonos, mondom, egy-egy hosszan kígyózó szólójában megfeledkezik magáról, és vadulni kezd, végre tényleg jazzt játszik: a ritmusszekció nagy nehezen követni próbálja a beláthatatlan magasságokba, de ezt az absztraktabb zenét nem lehet sokáig megetetni a közönséggel. Pine pontosan tudja mindezt, s még mielőtt túlságosan belefeledkezne a hangörvénybe, s megfeledkezne arról, hogy a dobogó előtt több százan lesik minden mozdulatát, visszatér a földre, szólóját ügyesen visszavezeti a funkos kulisszák közé, a nézők lelkesednek, a nyúl jóllakott, és a káposzta is megmaradt. S hogy teljes legyen az öröm, a jól bevált módon megtapsoltatja rajongóit, megkérdezi tőlük, jól érzik-e magukat, amire természetesen „igeeeeeeen!!!!” a válasz. Mi más?

A nagy show végére még egy világsláger is jut, Bob Marley örökzöld Redemption Song-ja szopránszaxofonon, a refrénnél közönségénekeltetéssel. Ez is bejön, mint minden a ködös estén. Courtney Pine tévedhetetlen. Igaz, hogy szopránszaxofonon időnként lemegy túlcukrozott alfába, olyannyira, hogy Kenny G is sorba állna nála receptért, s a feldolgozásból hiányzik az a báj, ami a Richard Bona/Michael Brecker-féle változatot jellemezte néhány éve, de kicsire igazán nem adunk. A jól megtermett, rasztahajú szaxofonos újabb diadalt arat. A koncert végeztével ismét kezdhetnek egyhangúan ketyegni a visszakérgesedett menedzserszívek, hétfőn vár a hivatal, cinkos bizalmassággal el lehet mesélni a beavatottaknak, szombat este király jazzkoncerten voltam.

Minden jel szerint csak ketten voltunk csalódottak az öröm s a jóllakatott sznobéria eme tengerében: a mellettem álló K. L. kritikus kolléga és jómagam. Ő azt súgta a fülembe, úgy érzi magát, mintha a Vidám Színpadon ülne, s egyedül ő nem tudna nevetni a színpadon elhangzó poénokon. Én pedig arra gondoltam: rasztafrizurával is lehet jó jazzt játszani, példa rá az öreg Cecil Taylor vagy Oliver Lake. S hogy a valódi jazz lehetősége Courtney Pine-ban szintén benne rejlik. Egyszer igazán eljöhetne Budapestre úgy is, hogy végre komolyan veszi műfaját, önmagát és hallgatóságát.

(2005. október 21. A38 hajó – Coutney Pine koncertje: Devotion - magyarországi lemezbemutató; A Budapesti Őszi Fesztivál keretében)