Emma

A hét jazzlemeze – Chris McNulty: Dance Delicioso

2005.11.02. 00:00

Programkereső

Néhai jó Joe Farrell Louis Hayes együttesével készített lemezének címét kölcsönvéve röviden a vim’n’vigor kifejezéssel is jellemezhetnénk Chris McNulty új albumát. Vagyis erő, energia, lelkesedés a helyes kulcsszavak. És persze az emocionális gazdagság, a tonális sokszínűség. Valamint a makulátlan zenei kíséret. Minden, ami egy jó vokális jazzlemezhez kell.
9f6808fc-9d79-4acb-a402-6b9b87c9daa3

Fenti fogalmak természetesen csak a lemez meghallgatása után jutnak a hallgató eszébe. A CD-n nem mindennapi merészséggel egy popszám lett a kezdőzene, Annie Lennox repertoárjából. Az eredeti felvételt nem ismerem, s azt se tudom, a Eurythmics énekesnője slágert tudott-e faragni a Primitive-ből. Jobb is tudatlannak maradnom, így legalább Chris McNulty tolmácsolása úgy hat rám ezután is, mintha saját számot énekelne. Ezen a ponton egyébként még nem lehet eldönteni, pop- vagy jazzlemezt fogunk-e hallani, de az már itt kiderül: az énekesnő könnyed eleganciával és a legnagyobb természetességgel kezeli művészetének alapanyagát. A Primitive beválasztása a CD repertoárjába azt is jelzi, hogy a mai jazzéneklésben legalábbis tendenciaszerű a két műfaj vegyítése. Gondoljunk csak a hipersikeres Norah Jones-ra, aki legtöbb számában inkább nevezhető country-, semmint jazzénekesnek, Shirley Eikhardra, akinek Going Home című albumát (1998) bajosan lehetett volna jazzlemeznek kikiáltani, vagy a mind népszerűbb Lizz Wrightra, aki már két „jazzlemez” büszke előadójának mondhatja magát, noha még egy mérsékelten szigorú címkézéssel se nevezhetnénk jazznek, amit énekel. És a névsor hosszan folytatható például igen eredeti soundot kidolgozott európai énekesnőkkel, így a dán Susi Hyldgaarddal vagy a norvég Tys Tys formációt vezető Maria Laurette Friis-szel. Amúgy mindez csupán mellékes jelentőséggel bír; a legjobb, ha egyszerűen hagyjuk hatni magunkra a McNulty-féle tolmácsolást, s máris megszerettük az egyébként nem könnyű szerkezetű nyitó darabot, amelyről nem mondanánk el a teljes igazságot, ha elfeledkeznénk Paul Bollenback remekbe szabott, izgalmas ritmikájú és tónusú gitárszólójáról, illetve John Di Martino érzékeny zongorajátékáról.

Ahogy a CD elején Chris McNulty egy popszámmal veszi le hallgatóját a lábáról, úgy néhány perccel később, miután Gary Bartz egy remek altszólót fújt a New Day-ben, egy ír népdal következik, a He Moves Through The Fair: a lemez egyik legszebb előadása. Nehéz elképzelni olyan tompa fület, amely érzéketlen marad e pompás szám iránt. McNulty drámai erejű hangja tökéletesen illik a megkapó dallamhoz. Az előadást tanítani lehetne jazziskolákban: enyhén blues-osan énekel itt a művésznő, úgyhogy a dalt szinte észrevétlenül közelíti a jazz világához, s így az előadás sem válik idegenné a lemez világában. Az ír dalban Eric Friedlander csellójátéka érdemel még figyelmet, artisztikusabbá teszi az eredetileg nyilván sokkal nyersebb tónusban előadott dalt. Paul Bollenback finoman brazilos akusztikus gitározása egy újabb színt visz a gazdagon rétegezett előadásba. Chris McNulty hangja itt megint egy egészen más oldaláról ismerszik meg. Líraiságával becsületére válna bármelyik régi brit folk/rock együttesnek is. Dave Pietro szopránszaxofon-soundja teszi kerekké a produkciót.

Tudom, hogy a lemez mindegyik dala mellett lehetne bőven érveket sorakoztatni, nekem jelenleg (sokadik hallgatás után) az ír népdal-feldolgozás mellett a Meaning Of The Blues tűnik a CD legkiemelkedőbb teljesítményének. Megint csak tanítható a hangszerelés: Bollenback leheletfinom gitárjátéka és Sonny Barbato tangóharmonikázása még fájdalmasabbra hangolja az eredetileg is bús melódiát. Chris McNulty hangja pedig hol szívet tépő, hol pedig ellenállhatatlanul szenvedélyes. Egy standard számból elég ritkán válik egy új lemez legemlékezetesebb darabja, hiszen túl sok a korábbi ismeretünk a jól ismert melódiákról, Chris McNulty azonban olyannyira képes a saját világához idomítani a dalt, hogy szinte megfeledkezünk az előzményekről, arról, hogy a Meaning Of The Blues Miles Davis előadásában lett talán a leghíresebb, a Miles Ahead B oldalán volt hallható. De műsorára tűzte J. J. Johnson és Mark Murphy is.

Énekesnőnk egyik nagy érdeme, hogy úgy játszik a hangjával, ahogy akar; hol kislányosan ártatlan, hol asszonyosan érzéki, hol bársonyosan lágy, hol metszően éles, de mindig teljesen természetesnek hat. Hiszünk neki, amikor szenved, és akkor is, amikor csak történetet mesél. Érdemes alkalmasint úgy hallgatni a lemezt, hogy csak az énekhangra koncentrálunk, mintha a capella lemez volna, s ha sikerül kizárnunk egy kicsit a nagynevű kísérőket, akkor derül ki majd igazán, milyen gazdag McNulty hangja. Igaznak fogjuk érezni, amit Bill Milkowski írt róla 2005 áprilisában: hogy a másfél évtizede New York-ban élő ausztrál Chris McNulty a jelenlegi elit jazzénekesnők egyike.

(Chris McNulty: Dance Delicioso; Chris McNulty (ének); Paul Bollenback (elektromos gitár); Gary Bartz (altszaxofon); Gary Thomas (tenorszaxofon); Dave Pietro (altszaxofon, szopránszaxofon); John Di Martino, Mulgrew Miller, David Budway (zongora); Ugonna Okegwo (bőgő); Eric Friedlander (cselló); Billy Hart (dob); Sonny Barbato (tangóharmonika); Café da Silva (ütőhangszerek); Latanya Hall, Darryl Tookes, Keith Fluitt, Roz Morehead (ének); Elefant Dreams, 2005)