Jenő

A hét jazzlemeze – Frode Gjerstad with John Edwards & Mark Sanders: The Welsh Chapel

2005.11.07. 00:00

Programkereső

The Welsh Chapel: egy hely a londoni Borough-ban, ahol 2002. augusztus 4-én a felvétel készült. Gjerstad délelőtt 11 körül ért az angol fővárosba, s jó szokása szerint vitt magával mindent: sokszor bevált Neumann mikrofonjait, kábeleit, előerősítőt, laptopot, ilyesmit.
301b3e7d-fed5-4653-a870-67245a075e45

vDélután négyre már rögzítve is volt a mintegy 65 percnyi hanganyag, amelyet ma a redwoodi (New York) Cadence lemezkiadó gondozásában ismerünk. Mind a felvételt, mind pedig a keverési utómunkálatokat maga a norvég szaxofonos végezte. Nagyon szeret saját maga hangmérnöke lenni.

Gyakorta hallható nézet – és bizony nem csupán laikusok körében–, hogy a free zenészek s különösen az irányzat némely európai képviselője valamiféle vademberek, akik úgy akarják a másokénál kifinomultabb intelligenciájukat megcsillogtatni, hogy össze-vissza játszanak hangszereiken, valójában talán ők se tudják, mit, a sznob közönség pedig falja a sok zagyvaságot. E vélemény teljes dilettantizmusa azoknak az egyszeri múzeumlátogatóknak a modern képzőművészettel kapcsolatos nézeteihez hasonlítható, akik megállván egy szuprematista Malevics-festmény vagy Yves Klein valamelyik kék kompozíciója előtt felháborodottan kifakadnak: „Na, ilyet én is tudnék festeni.”

Kétségtelen, hogy Malevics vagy Klein művészete megragadhatatlan a Rembrandt-önarcképekhez szokott befogadói stratégiákkal, mint ahogy Robbe-Grillet útvesztőszerűen önmagukba visszacsavarodó cselekményű történetei sem értelmezhetőek olyasvalaki számára, aki egy regénytől minden körülmények között azt várja el, hogy cselekményvezetése lineárisan haladjon előre. A szabad zenei improvizációval sincs ez másképp. A free koncertet vagy lemezt hallgató személynek el kell tudnia fogadni e zene formanyelvét – az irányzat diktálta játékszabályokat –, különben kívül marad az élményen, eltorlaszolja maga előtt az esetleges katarzishoz vezető utat.

Felteszem, hogy Frode Gjerstad zenei vállalkozásaihoz, így a The Welsh Chapelhez egyesek azért nem leltek kulcsot, mert azzal az előfeltevéssel közeledtek e zenéhez, hogy itt valami nagyon intellektuális művészi teljesítménnyel lesz dolguk. Sokkal helyesebb volna, ha a Gjerstad-féle produkciókat az érzelmek felől közelítenék meg. A The Welsh Chapel egy szimmetrikusan felépített, öt tételből álló szabad improvizáció, vagyis olyan zene, amely – legalábbis fontos komponenseit tekintve – az előadás itt és mostjában keletkezett (valamikor 2002. augusztus 4-én a déli órák és délután 4 között), s koherenciáját nem a jól megírt témák és az iskolásan pedáns triójáték, hanem épp a rögtönzöttség és a zene alapvetően emocionális-spirituális jellege biztosítja.

A The Welsh Chapel szerintem a csak fél füllel odafigyelő hallgató számára se sugall(hat) zagyvaságot, kakofóniát. Ellenkezőleg: a ma már tradicionálisnak mondható formáció zenéje végig a feszesség, a magas fokú koncentráltság benyomását kelti, mely jelentős szerepet tulajdonít a ritmusnak, igaz, másképp, mint egy mainstream zenekar gyakorlata. Határon mozgó zene: a teljesen improvizatív, atonális muzsika és a hagyományosabb free jazz között. Ha az előadás – a téves előfeltevéseknek megfelelően – intellektuális volna, nem érzékelhetnénk a játék tüzét, amelyet a három nagyszerű muzsikus egy pillanatra sem enged lohadni. Ha engedjük, hogy a tíz-húszperces tételek magukkal ragadjanak, akár még azon is kaphatjuk magunkat (például a második tételben), hogy egy majdnem beszélt nyelvként érthető zenét hallunk a szaxofonostól. Másutt (így a negyedik tételben, ahol Gjerstad basszusklarinétra vált) a fúvóshangszer felső regiszterben megszólaltatott éles hangja madárrikoltásokat idéz, s a zene nagyfokú sűrűsége, illetve „karcossága” dacára határozottan lírainak érezzük a muzsikát, s ezt a minőséget egyébként John Edwards ragyogó vonós játéka is erősíti.

Norvégiában nincs jelentős hagyománya ennek a zenének, úgyhogy Gjerstad sokáig főleg külföldiekkel játszott együtt. Illetve valaha volt néhány év, amikor úgy tűnt, Norvégia a free jazz egyik kisebb európai végvára lesz: a ’60-as évek végén és ’70-es évek elején, amikor Jan Garbarek, Terje Rypdal és Arild Andersen még ilyesféle zenékben kereste a saját hangját. Azóta, mint ismeretes, már más a helyzet, mindhárman az „ECM-sound” vonzáskörébe kerültek. Frode Gjerstad szerencséje az volt, hogy nem Oslóban élt, ahol az ECM-hatás elsöprő volt (az itteni Talent Studióban keverik az ECM-lemezeket), így ő kívül rekedt a mindinkább München felé tájékozodó fősodron. A kezdeti norvég free kísérleteknek egyszerűen nem volt folytatása. A kezdetben trombitás, majd tenorszaxofonos Frode Gjerstad Ornette Coleman, Cecil Taylor és Albert Ayler zenéjének hatására kezdett érdeklődni a rögtönzött zene iránt, és jó sorsa úgy hozta, hogy évekig John Stevens-szel, majd Johnny Dyanival, az angol avantgarde két fontos képviselőjével dolgozhatott egy zenekarban. 2002 tavaszán, amikor személyesen megismerkedett a The Welsh Chapel albumon hallható két angol muzsikussal egy osztrák jazzfesztiválon, úgy érezte, velük is megtalálhatná a közös nyelvet egy stúdióban, akárcsak korábban Stevens-szel és Mbizo Dyanival.

Számomra nem kétséges, hogy a norvég muzsikus vállalkozása teljes sikerrel járt.

(Frode Gjerstad with John Edwards & Mark Sanders: The Welsh Chapel; Frode Gjerstad (altszaxofon, basszusklarinét); John Edwards (bőgő); Mark Sanders (dob); Cadence, 2002)