Hortenzia, Gergő

Al Di Meola a Művészetek Palotájában

2005.11.09. 00:00

Programkereső

Vártam a show-t, vajon hogyan kezd egy ekkora sztár? Sehogy. Egyedül besétált, meghajolt, leült, hangolgatott… Na, majd berobban a zenekara… de az sem. Egyszerűen csak bejöttek, és egymás után eljátszották a dalokat.

Nehezen szokott hozzá a fülem a hangképhez, mert bár a tavalyi veszprémi koncert fület gyilkoló hangereje után most tiszta és érthető volt a zene, azért a basszushangszerek alul voltak erősítve és az elektromos zongora hangszíne – mondjuk ki – amatőr szinten volt keverve. Ezt nem is tudtam megszokni a koncert végéig, mert a legjobb helyen ültem, és Mario játékát nagyon szeretem, most viszont csak éles kalapálást lehetett hallani. Beletörődve sorsomba örömmel vártam az ismert régi és az új dalokat.

Dalokat? Miféle zene ez, ami szinte semmilyen kapaszkodót nem nyújt a gyanútlan és zeneileg nem képzett hallgatónak? Ha lemezeken nem ismertük meg Al di Meola zenei világát, a koncerten igencsak kapaszkodnunk kell, hogy értsük is, ne csak átéljük, ami történik. A harmóniák szinte véletlenszerűen követik egymást, a ritmika pedig olyan bonyolult, hogy nyugodtan kikapcsolhatjuk – jazzkoncerteken jól bevált – 2/4-es belső óránkat, ha tudjuk. A gitáron játszott míves dallamok mégis valami mágikus erővel rögzítik egységbe a zenészek külön-külön is fantasztikus produkcióját, és hitetik el velünk, hogy itt semmi sem véletlen, minden hang rögzítve van a kottában, és ennek így kell megszólalni! Gadó Gábor jutott eszembe, aki – szintén gitáron – teljesen egyedi világot hozott létre. Van ebben a hangszerben valami?!

Al Di Meola szép zenét játszik. Zenei világa mégis a ritmusból indul ki. Ő maga mondta egyszer, hogy gyerekkorában ütősnek készült, és keresett egy „jobban eladható” hangszert, amin kifejezheti belső ritmusvilágát. Hát sikerült neki. Olyan sokszínűen tágítja ki két fő-súly között az időt, hogy zenész létemre elszégyellem magam, amiért ritmusképlet gyanánt nekem csak a „ti ti tá” meg triola, esetleg szinkópa jár a fejemben. Érdekes, hogy szinte semmit nem mozog a teste. A ritmus a pengetőjében van. Csak a lábával üti finoman a negyedeket. Ez adhat némi támpontot, ha el akarunk igazodni a ritmikájában. Volt szerencsém egy próbán látni, hogy a kíséretet játszó, kb. nyolcvantagú zenésztársaság extázisban lóbálta, verte, ütötte minden porcikájával a szvinget, Al pedig mozdulatlanul ült… Önfegyelem. Valaki egyszer azt mondta, nem az előadónak kell jól szórakozni, hanem a közönségének! A mostani koncertjére nem hozta be megszokott vörös hangszerét, ellenben több elektromos gitárt használt, ami a torzítók, oktáverek és effektek széles skáláját engedte használni, ezzel is színesítve az amúgy is különleges hangvarázst.

És akkor essék szó a kollégáiról is. Gumbi Ortiz nélkül nincs koncert. Ez a kubai származású kongás nem csak kifogástalan ritmusban követte az általa is igen nagyra tartott sztárt, hanem le is vezényelte a koncertet, segítve a most debütáló fiatal dobost és a hátul ülő – és ezért a ritmikai forgásba nehezebben illeszkedő – vonósnégyest. Gumbi betéve tudja az egész repertoárt, és lelkesedése átragadt a többi zenészre is. Érdekességképpen, ha legközelebb látja valaki: egy olyan maga készítette dobozon („széken”) ül, melyet alkalomadtán minden oldalán ütni kezd, és így különféle hangokat csal ki belőle.

Az együttes másik oszlopos tagja Mario Parmisano, az argentin zongorista. A sokgyermekes billentyűvirtuózban azt szeretem a legjobban, hogy amellett, hogy finom akkordokkal kísér, és igen gazdag motívumkészlettel improvizál, kifogástalanul játszik unisono-ban a gitárral! Ez azt is jelenti, hogy pontosan ismeri a fontos gitár-passzázsokat, és zongorára alkalmazza azokat, ami – valljuk be – nem kis feladat, ha egy géppuskakezű gitárvirtuózzal kell együttjátszani! Bőgős és dobos barátunk nem tűnt fel különösebben, de azt hiszem, ez a jó háttérmuzsikus, akit csak akkor veszünk észre, ha hibázik.

A már említett Sturz vonósnégyes meghívása nagyon ügyes húzás volt Al részéről. Korábbi lemezein már hallható volt vonószenekari kíséret, de nyilvánvaló, hogy koncerten azt soha nem vonultatja föl. A quartett viszont kis együttes, és nem csak a vonós pad-et lehet rábízni, de szólókat is, mint ahogy Csonka Gábortól hallhattuk, aki megilletődöttség nélkül húzta 1700 ember előtt Al di Meola fantasztikus dallamait. Ha már a bátorságról esett szó, itt van a „Bátor Brácsás” is! Benkő Gyula egyszer csak letette a hangszerét, Astor Piazzola szelleme jelent meg, és a bevezetőt – nem tévedés – tangóharmonikán játszotta ízléses díszítéssel, természetesen. Csak azt sajnáltam, hogy a nagy imprót már nem vállalta, pedig valószínű, hogy azt is ragyogóan játszotta volna! Így Mario szinti-harmonikájában gyönyörködhettünk.

eccebac0-858a-4a9a-9c9b-22c98174c64f

Az est sztárvendége Horgas Eszter volt, aki a második félidő végén játszott három-négy számban. Sokszor láttam-hallottam őt fuvolázni, de itt valami különlegeset nyújtott számomra. Említettem, hogy Mr. Meola nem mozogja túl a dolgot, „csak” a pengetője és a zene pörög elképesztően. Eszter viszont látványban jelenítette meg a latint! Nyilván az ő komolyzenei karizmáihoz egyszerűsített darabokban működött közre, ám olyan tűzzel volt jelen a színpadon, hogy nem lehet számon kérni rajta a kottás imprókat és az esetenkénti melléfogásokat. Ezt a zenét így kell látni, és így kell láttatni! Nomen est omen, nem véletlen, hogy Al Di Meola horogra akadt, és a Carmen után most a Máriát is együtt muzsikálják majd.

Al di Meola menthetetlenül bízik a saját zenéjében. Sem show-elemek, sem a közönségnek tett populáris gesztusok nem könnyítették a hallgatók dolgát. Egy újságnak tett nyilatkozatában említi, meg van győződve róla, hogy zeneileg jó úton halad. Valószínűleg egyedül kell járnia ezen a maga szabta úton, és – sok zenei géniusszal ellentétben – neki még sokáig nem lesz követője, hiszen ki fogja megtanulni és eljátszani ezeket a csodálatosan bonyolult és igen nagy önfegyelmet követelő, éteri tisztaságú szólókat úgy, hogy a ritmikai pontosság és a szabadság egyaránt megmaradjon? És ráadásul azt a látszatot keltse, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga?!

Mindent összevetve: fantasztikus koncert volt, mert minden szereplőnek elhittem minden hangját, és ők ezért álltak oda – elém – a színpadra! Az előadás végén Mario úgy örült, mintha valami hőn áhított győzelmet szereztek volna meg. Minden kollégájával kezet fogott, összeölelkeztek, és boldog öröm volt az arcokon. A közönségnek integetve, mint a győztes sportolók hagyták el a színpadot. Biztos voltam benne, hogy ha így tudnak örülni, akkor nekik is nagyon fontos volt ez az este!

(2005. november 4. Művészetek Palotája; Al Di Meola koncertje; km.: Horgas Eszter, Sturcz vonósnégyes)