Cecília

Színek

2005.11.10. 00:00

Programkereső

A világhírű altszaxofonos, David Sanborn és zenekara egy zártkörű rendezvényen adott koncertet október 20-án, így sajnos csak pár száz ember élvezhette a zenekarvezető mellett Don Alias (ütőshangszerek), Ricky Peterson (billenytű), Kendrick Scott (dob) és Derrick Hodges (bőgő, basszusgitár) játékát.
405b86c1-3204-426e-acc2-abb473b9582a

A groove-os jazzt játszó banda koncertjének különlegességéről a hazai szaxofonosnagyságok jelenléte is árulkodott. Tucatnyi módon lehetne elemezni a hallottakat, én azonban úgy döntöttem, inkább arról írok, ami a legjobban bevésődött az emlékezetembe: a csodálatos színkavalkádról.

Ma már kísérletekkel bizonyított tény, hogy létezik hangszínlátás. Ez a tulajdonság nagyon sok embernek „szériatartozéka”, mégis keveset olvashatnak róla az érdeklődők, bár a legtöbb zenész tudatosan vagy tudattalanul használja ezt a képességét. Elég, ha Debussy-re gondolunk. Zenéjét hallgatva időnként szinte valóságosan érzékelhetjük a fényt, az ezüstös ragyogást vagy a víztükör csillanásait. És csodák csodájára a remek zenei művek „képileg” is remekművek. A közhiedelemmel ellentétben a mozi nem a XX. század vívmánya. A zenében már ősidők óta létezik és a David Sanborn Band a képi effektekért Oscar-díjat érdemelne.

Ha a filmesek nem is figyeltek fel a zenekarvezető páratlan talentumára, a zenekritikusok annál inkább. Sanborn összesen hat Grammy-díjat nyert három különböző kategóriában (R'n'B, Pop, Jazz). Harminc éves pályafutása alatt közel húsz nagy sikerű lemeze jelent meg. Játékát, mely mélyen gyökerezik a soul-zenében, fiatal szaxofonosok ezrei tekintik követendő példának. Alto hangszíne pedig fogalommá vált a könnyűzenében. Gyönyörű, időnként fehérbe hajló világoskék dallamok áradtak a hangszeréből éteri tisztasággal. És akkor még csak Sanbornról beszéltem.

Pedig ott volt a „nagy öreg” Don Alias is, aki a letisztult bölcsességet képviselte a zenekarban. Roppant keveset játszott a kongáján és egyéb „zajkeltő” eszközeit is ritkán használta – már-már bosszantóan ritkán –, de mint később kiderült, neki lett igaza. Kendrick Scott ifjonti hevületű, olykor szeleburdi dobolása ugyanis nem tűrt volna többet az öreg „kopácsolásából”. Főleg azután, hogy Derrick Hodges a második számtól kezdve basszusgitárra cserélte a bőgőt, s bár ez utóbbit mesterien kezelte a Sanbornhoz hasonlóan sokféle stílusban (pop, gospel, soul-rap) jártas ifjú, a cserét követően azonban már az első hang után nyilvánvalóvá vált: ez az ő igazi hangszere.

Az Alias-Scott-Hodges „tengely” iskolapéldáját nyújtotta a groove-játéknak, mely Sanborn stílusának alapja. Nem is volt hát másra szüksége a világ egyik legjobb zenekarának, mint Peterson szenvedélyes hammond- és fender-szólóira, hogy ámulatba ejtsék a legkritikusabbakat is. A zenekar játékában keresve se találnék hibát. Talán az egyetlen gyengébb pont Peterson zongorajátéka volt, mivel billentése és hangszerkezelése inkább az orgonához passzol, de még ez is a zenekar előnyére vált: emberközelibbé tette az egyébként vidám band-et.

De nézzük csak meg mitől is volt olyan bámulatos ez a zene. A groove-os alapú stílusok legfontosabb kelléke a pulzálás. Ez mindennek a motorja. A szólisták, jelen esetben Sanborn és Peterson, a ritmusszekció által gerjesztett hullámokat erősítik fel vagy változtatják meg, esetleg irányítják hangszerük segítségével – mesteri módon. A monotonnak tetsző kíséret csak látszólag egyszerű: telis-tele van apró megelőlegezésekkel, késleltetésekkel, kifinomult hangsúlyozásokkal, apró zenei feszültségekkel tehát, melyek oldódása hasonló a villámkisüléshez. Talán az efféle energiáknak az emberre gyakorolt erős hatása lehet a magyarázata annak, hogy a groove alapú zenék virágkorát éljük. Sanborn zenekara a stílus belső törvényeit tökéletesen ismeri, s ez képessé teszi őket arra, hogy egyszerű elemekből is pazar építményt hozzanak létre. És hogy ennek mi köze a színkavalkádhoz?

Sanborn és társai minden számot más és más színvilágban játszottak, mely tény óriási hangszeres technikai tudásra és különleges tónusérzékenységre enged következtetni. Továbbá nemcsak a színkompozíció, de az azokhoz járuló alakzatok súlyeloszlásai is páratlan egyensúlyérzéket feltételeznek. Nem csoda hát, ha érdekes vizuális élményekkel gazdagodhatott a közönség.

Íme néhány példa: különleges látványt nyújtott Peterson blues hammond-szólója, melyben a hangok, mint tengernyi, aranyló, apró csigák, úgy hullámoztak. De említhetném Sanborn nagyívű, fényes szólójának rajzolatát is, amelyik a meleg légáramlattól, szinte szárnycsapás nélkül, egyre feljebb és feljebb emelkedő gólya röppályájára hasonlított. Hodges lávavörös, szinte izzó basszusgitárhangja ugyancsak hosszú időre az emlékezetembe véste magát, nem is beszélve Alias áttetsző kék ködfoltjairól, melyek a talajmenti párára hasonlítottak leginkább. Ha mindezt egymás mellett, időnként összefonódva, egy időben képzeljük el, az eredmény színes hullámok és erőterek kavalkádja lesz.

Az efféle természetesen élmény létrejöttéhez elengedhetetlen feltétel a kiváló hangosítás, mely feltétel ezen az estén maradéktalanul teljesült. A tény pedig, hogy mindez magyar hangtechnikusok érdeme, számomra még „színesebbé” teszi az élményt…