Jolán

A hét jazzlemeze – Miles Davis: A Tribute To Jack Johnson

2005.11.23. 00:00

Programkereső

Az ortodox Davis-hívők fanyalogtak, amikor 1971-ben meghallották a korai fusion-zenét az új s megint csak provokatívra sikeredett Miles-albumon. Igaz, a jazzikon trombitás stílusváltása mind markánsabb lett: míg korábbi elektromos lemezein jazz-rock szólt, addig itt már rock-jazz, és ezt a fordulatot vagy hangsúlyeltolódást még a modernebb soundhoz szokott fülű rajongók se mind voltak hajlamosak befogadni.
7ed04c0f-b9aa-4c8b-90bd-81adb08dae71

A korszak legtehetségesebb fiatal jazzistái randevúztak a Jack Johnson felvételein, mégse lett valóság a trombitás 1969 végén tett magabiztos kijelentéséből, miszerint már most össze tudná kovácsolni minden idők legjobb rock and roll együttesét. A lemez még csak klasszikus sem lett; ezt a szerepet az In A Silent Way és a Bitches Brew kapta a kor Davis-produkciói közül.

A tisztelő utókor hajlamos rá, hogy Miles Davis mindegyik akcióját utólag klasszicizálja. Erre semmi szükség; magunkat csapjuk be, ha azt képzeljük, a trombitás valamennyi megfújt hangja szent és sérthetetlen, mi több: remekmű. Minden retrospektív jóindulatunk dacára sem állíthatjuk, hogy a Jack Johnson Davis elementáris erejű lemezei közül való. Még a ’60-as évek végétől a ’70-es évek közepéig tartó „elektromos” korszak teljesítményei között is találunk igényesebb produkciókat, így a cikk elején említett „klasszikusokat”. Mégis: jónéhány érv szól amellett, hogy időről-időre elővegyük ezt az 1970-ben készült albumot, Miles Davis zenei fejlődésének izgalmas és sokatmondó, a korszakot jól jellemző, de nem tökéletes dokumentumát.

Mint Marshall Bowden, a lemez legújabb kiadásának egyik kritikusa rámutat, történetileg a fekete öntudatosság számára kiemelten fontos ökölvívás, a fejlődő Black Power mozgalom, a népszerűsége csúcsára jutott rockzene, illetve a rock által jól reprezentált társadalmi változások, az elektronizálódó modern jazz és Miles Davis teremtő géniuszának metszéspontjában áll a Jack Johnson album. Eredetileg egy, a 20. század elején élt fekete bőrű boxoló életéről szóló dokumentumfilm (rendező: William Cayton) kísérőzenéjének készült az albumon hallható muzsika. Johnson volt az első fekete nehézsúlyú öklöző világbajnok (1908), életéből nem hiányoztak a harsány színek, személyiségében a fekete öntudat és magabiztosság jól megfért a sikeres kirekesztettekre gyakran jellemző hivalkodással. Mindez elmondható a boxért rajongó Davis életéről is. Miles számára Johnson a fehér kultúrfölénnyel dacoló fekete függetlenség és a „csakazértis-morál” modelljévé vált. Mind a sportoló, mind pedig a jazzmuzsikus élt-halt a fehér nőkért és a sportautókért. Johnson úgy is halt meg, ahogy élt: autóbalesetben érte a halál 1946-ban (68 évesen). Utolsó útján, akárcsak az egész világ ellen lázadó James Dean, egy villámgyors sportkocsit vezetett.

Ma is úgy halljuk, hogy a Jack Johnsonon szóló zene az erős improvizáltság jegyében készült, alkalmanként akár a próbák hiánya is érezhető a muzsika szabadságában. Ha eszményünk a spontaneitás, akkor ez akár erényként is értelmezhető. De hallgathatjuk ezt a zenét úgy is, mint hanyagul odavetett és összefüggéstelen, szervezetlen egységek halmazát, mint sikertelen kísérletet egy korábban nem létezett rock-jazz létrehozására.

A Davis elektromos korszakát meghatározó In A Silent Way és Bitches Brew még sokkal komplikáltabb, kifinomultabb zenei struktúrákból épült fel. Itt a szerkezetek egyszerűsödnek, a zenekar létszáma csökken s mindenekelőtt: a billentyűs hangszerek szerepe jelentéktelenné válik. A lemez első felét kitevő Right Off (rögzítve 1970. április 7-én) igazából egy blues/rock groove, ez a szám zeneileg az album csúcsa. Minden hallgató fantáziájára bízható, mennyi hasonlóságot hall a szokatlanul tüzes trombitajáték és az ökölvívás drámája között. Mondják, hogy Davis ökölvívó filmeket nézett inspirációt keresve, midőn a lemez terve foglalkoztatni kezdte. Az is elgondolkoztató, hogy ebben a laza, néhol hanyagnak ható jammelésben mennyire szigorú korlátok közé szorult az egyébként virtuóz John McLaughlin és Billy Cobham játéka. Nem sokkal később az első Mahavishnu-lemezen mintha két teljesen más muzsikust hallanánk… Itt átlagos képzettségű sessionzenészek szerepébe kényszerültek.

A Right Off upbeates kompozíciónak indul, a zenekar játéka, például a gitárriffek inkább emlékeztetnek rockklisékre, mintsem jazzre. Majd a semmiből előúszik egy, a ritmikát és a zene menetét megakasztó „ambient” hangzás. Ugyanilyen váratlanul folytatódik egy perccel később a korábbi upbeates jam, Grossman szopránszaxofonon, Davis szordínó nélküli trombitán dolgozik. Egyesek szerint életének legviharosabb szólóit ebben a 26-27 perces számban fújta. A logikus zárást azonban elúszás helyettesíti a szerzemény végén. A Yesternow (eredetiben a B oldal): rejtelmesebb zene, viszonylag egyszerű, ismétlődő basszusmenet képezi az alapját. A gitár itt a háttérben marad, az alkalmi trombitahang lágyan szól. A dob fokozatosan lesz része a játéknak. Később orgonával és szaxofonnal egészül ki a hangszerpaletta. Ahogy a zene kezd mindinkább energiával megtöltődni, a szaxofon játszik egy viszonylag hosszabb szólót. Majd megint igen váratlanul egy „ambient” rész következik, ezúttal egy idézet az In A Silent Wayből. Ennek végeztével egy funky basszusmenettel és feszes dobalappal irányított újabb kb. 10 perces játékrész következik, alkalmanként váratlan fékezésekkel, egy-egy hirtelen fordulattal. Az utolsó percek szinte gyászos ambient hangzást produkálnak, ebbe kiált bele a színész hangja, aki Jack Johnson nevében beszél. Az egykori nehézsúlyú boxoló életében természetesen komoly gondokat jelentett a hazájában dúló rasszizmus. Erről szólnak a mondatai: "I'm black... they never let me forget it. I'm black all right, I never let THEM forget it." A Yesternow kevesebb trouvaille-t vonultat fel, mint az első szám. Első felének ostinato basszusfigurája a tematikusan odaillő James Brown-féle Say It Loud, I'm Black and I'm Proudból került ide. Mindez persze evidensnek tűnik a korábban a detroiti Motownnál dolgozó Michael Hendersontól, de mégse hangzik igazán meggyőzően egy jazzlemezen. Funkciótlannak hat a visszatérés az In A Silent Way „Shhhh/Peaceful” című számához is, mely később ugyanígy funkciótlanul megy át c-moll funky jammelésbe, vagyis egy olyan újabb tömbbe, mely 1970 augusztusában készült. Akik itt hallhatók (Dave Holland, Chick Corea, Sonny Sharrock, Jack DeJohnette, Bennie Maupin), azoknak a neve nem is szerepel az LP (és a CD) borítóján. Egyébként ez a zenei tömb visszaköszön a Fillmore Westben felvett koncerten (szintén 1970-ben), aki ellenőrizni akarja, hallgassa meg a Black Beauty című lemezt. A Yesternow visszafogottsága, tompítottsága a Right Off dinamizmusa után úgy hat, mint egy erejét vesztett ökölvívó, egy sportélet alkonya, olyasvalami, amit Baudelaire mure saisonnak nevez. (A hasonlat annyiban nem jogos, hogy a Yesternow nem hat érettebbnek a Right Offnál.) Valószínűleg az a legegyszerűbb magyarázata ennek a zenének, hogy a formák nagyfokú lazasága, a játék alkalmankénti hányavetisége mind az egykori boxoló személyiségének alapvonásait van hivatva tükrözni.

R. R. Calder jazzkritikus a lemezzel kapcsolatban Heinrich Schenker bécsi zenetörténészt idézi: minden nagy előadásnak egy tetőpont felé kell törekednie, majd a csúcsponti rész elérése után meg kell találnia a megfelelő utat visszafelé, illetve lefelé. Tegyük hozzá: ennek a teóriának klasszikusan megfelel például Richard Strauss Alpesi szimfóniája, melynek közepén (LP-kiadásokon az A oldal végére) jutunk el a csúcsponthoz (Strauss kifejezése szerint Auf dem Gipfel). A mű körkörös szerkezete éjszakától éjszakáig (Nacht), a születéstől a halálig ível. Ennek távoli visszfénye fedezhető fel a Jack Johnsonon is, amely nem csupán tributeként, hanem önéletrajzi albumként is hallgatható.

(Miles Davis: A Tribute To Jack Johnson; Miles Davis (trombita); Steve Grossman (szopránszaxofon); Herbie Hancock (Hammond-orgona); John McLaughlin (gitár); Michael Henderson (basszusgitár); Billy Cobham (dob); Columbia, 2005 [1970])