Menyhért, Mirjam

Jubileumi koncert

2006.01.07. 00:00

Programkereső

Pege Aladár ötven éve színpadon Aki egyszer is látta már pódiumon Pege Aladárt, nem felejti el. Ott áll a színpad közepén egy ember, aki elképesztő könnyedséggel és lendülettel játszik. Árad belőle, hogy a zene számára színtiszta, felhőtlen öröm.

Megválasztották a világ legjobb nagybőgősének, megkapott szinte minden létező díjat és elismerést. Január 9-én a Fesztivál Színházban egy jubileumi koncerttel ünnepli meg, hogy ötven éve játszik színpadon. Erről az ötven évről most félig viccesen azt mondja: - Ha újra kezdhetném, egyetlen dolgon változtatnék: a zongorát választanám.

Hogy miért? Mert egy zongorista bárhol, bármikor felléphet egyedül is, egy nagybőgős viszont nem. - Ennyi kitartással, tehetséggel és szorgalommal zongoristaként sokkal ismertebb, sikeresebb lennék - mondja. Ráadásul a vonósok közül is a nagybőgő a legnehezebb, sok-sok gyakorlással teli évbe, rengeteg munkába kerül, ha valaki "ki akar lépni a sorból". Márpedig Pege Aladár többet akart elérni, mint mások. Neves nagybőgős családból származik, és gyerekkora óta arra készült, hogy folytassa a családi hagyományt. Tizenévesen már fellépett itt-ott, az "igazi" pályakezdést azonban akkortól számítja, amikor 1955-ben Turán László zongoraművész meghívta a zenekarába. - Ekkortól léptem fel rendszeresen, ekkortól kaptam fizetést a zenélésért, vagyis ez a pályám tényleges kezdete. Szerettem ebben az együttesben dolgozni, mert játszottunk mindent. Ma is így szeretek zenélni, nem szakosodom egy műfajra.

1963 óta koncertezik határainkon túl is. Az 1970-es montreaux-i dzsesszfesztivált említi, ahol Európa legjobb szólistája lett, aztán az 1982-es fellépését a New York-i Carnegie Hallban Herbie Hancock együttesének vendégszólistájaként, ami azért is emlékezetes, mert akkor kapta meg a világ legjobb nagybőgősének tartott Charles Mingus hangszerét ajándékba a művész özvegyétől.

Saját hangszere egy régi Rubner, sokat játszik rajta. Koncertek előtt mindig kemény próbákat tart, és fellépéstől függetlenül mindennap legalább két órát gyakorol - kizárólag klasszikus darabokat, mert mint mondja, azok mindent megmozgatnak, a technikai tudás bomlani kezd, ha nem dolgoztatják. És a dzsessz? Azt sohasem használja gyakorlásra. - A dzsesszt érezni kell, az improvizációt nem lehet kigyakorolni, megtanulni. Azért vagyok szerencsés - mondja -, mert klasszikus zenét és dzsesszt is tudok játszani.

Ezt a közönségtől tudja. - Megesik, hogy egy-egy koncert nehezebben indul, de akkor mondok valamit, és minden rendben van. Különben is - teszi hozzá -, ha valaki szívből játszik, és persze jól, akkor nagy baja nem támadhat.