Sámuel, Hajna

A hét jazzlemeze – Mina Agossi: Well You Needn’t

2006.01.16. 00:00

Programkereső

Mina Agossi beszél és énekel, suttog, nyög, sóhajt és sikít minimalista hangszereléssel, amelyben kitüntetett szerepe van az ütősöknek és a basszuskíséretnek. Egzotikus benini-francia funky chanteuse Párizsból, aki az előadás expresszivitását björki színvonalon űzi? Igen, de Mina Agossi mindezt a jazz-idiómán belül maradva tálalja.
499a5dd1-bd77-450b-8194-d36960bc7998

Színházi tanulmányok és némi blues-éneklés után az apró termetű Agossi Bretagne-ban kötött ki, ahol egy tradicionális jazzt játszó zenekar szerződtette énekesnőnek. Az akkor huszonegy éves lány beleszeretett a műfajba, s két évvel később már annak is tanújelét adta, hogy jazzt kizárólag testre szabottan, egyedien hajlandó énekelni, ahogy senki más a népes nemzetközi porondon. 1995-ös debütáló lemezén egy bőgőssel dolgozik, mellőzve a vokális jazzlemezek legtöbbjén alkalmazott fúvósokat és billentyűsöket. A 2005. június közepén rögzített Well You Needn’t is mintha a tíz évvel korábban kezdett utat folytatná, persze jócskán továbbfejlesztve az eredeti „voice and bass” hangszereléseket. A régi patternek fedezhetők fel a lemezt kezdő Why Don’t You Do Right?-ban, Joe McCoy standard számában, melyből itt tetőtől talpig kortárs alternatív jazzdarab válik, vagy a bőgős és Agossi közös szerzeményében (You), egy elvontabb Agossi-kompozícióban (Rose Petals), illetve a lemez egyik legnagyobb remeklésében, Jimi Hendrix eredetileg az Electric Ladyland-en elhangzott Voodoo Chile-jában. Más előadásokban, különösen az a capella elénekelt After You’ve Gone-ban és a Laundry Man Blues-ban azt is megmutatja az egzotikus francia énekesnő, hogy korántsem csupán a jól megválogatott repertoár kissé excentrikus-alternatív tálalásához ért. Utóbbi dalban például hamisítatlan mai swingénekesként halljuk, amikor pedig minden kíséret nélkül énekel, olyan érzésünk támad, hogy orgánumával és kifinomult hajlításaival akár gospelénekes is lehetne.

És ezzel még távolról sem teljes Mina Agossi stílusspektruma. A CD végére még két francia nyelvű dalt illesztett az énekesnő: ezekben se tagadja meg egyéniségét, mégis sikerül őket úgy előadnia, hogy a hallgató biztos lehessen benne, a jazzművész különösebb gond nélkül megbirkózna egy csak chansonokból álló műsorral is. Aki pedig arra kíváncsi, hogyan scattel a Candid kiadó új sztárja, vizsgálja meg közelebbről a Drive című számot. Amikor másodszor hallgatjuk végig a saját szerzeményekből és unikális feldolgozásokból összeállt műsort, rádöbbenünk, hogy minden szám teljesen önálló karakterrel rendelkezik: a „voice and bass” csupán az alapréteget teremti meg, a felépítmény annyiféle, ahány szám van a lemezen. A műfajban bizony ritka erény a kifejezőerőnek ez a gazdagsága! Nem csoda, hogy még a mértékadó francia jazzmagazin, a Le Jazz Hot is a mai generáció igazi hangját ismerte fel Mina Agossi 2005 májusában a boltokba került Zaboum!! című, a mostanihoz hasonló hangszerelésekkel készült albumán. És John L. Walters, a The Guardian zenekritikusa se győzött csodálkozni Agossi előadásainak dús minimalizmusán a londoni Pizza Express Jazz Clubban. Pontosan érzékelte a merész kísérlet sikerét, ahogy az énekesnő a különböző lelkiállapotokat és érzelmi minőségeket pontosan kifejezni képes deklamálása egy egész jazz-zenekart (Ellington-Tizol: Caravan) vagy egy rockegyüttest (Jimi Hendrix: 3rd Stone From The Sun) képes helyettesíteni a basszusriffek felett, némi ütős segédlettel.

Pszeudo-jazzénekesnőnek nevezi magát, talán azért, mert az átgyúrandó standard anyagokat egészen másképp akarja elénekelni, mint az elődök. Lehetséges változatokat kínál egy képzelt daloskönyvből, amelyet az újjászületett nagy énekesnők, Billie Holiday és Sarah Vaughan tolmácsolnak. Persze nyilván Mina Agossi maga is tudja, hogy egy feltámadt Ella Fitzgerald teljesen másképp énekelne, mint ő (alighanem folytatná ott, ahol abbahagyta), mégis így magyarázza átiratainak modernségét: megpróbálja elképzelni, hogyan szólhatna egy régi dal 2005-ben. Ez azonban így túl egyszerű volna. Az énekesnő szorgalmasan búvárolja a különböző stílusokat a latin zenéktől az electronicáig, és a végén ki tudja, hányféle alapanyagból keveri össze saját verzióját. Utóbbi két albumát alapul véve úgy tűnik, Thelonious Monk és Jimi Hendrix szerzeményeit egyaránt ideális alapanyagnak tekinti. Legtöbb kollégájával ellentétben elsősorban a színpadon érzi magát elemében, az élő előadásokat sokkal jobban szereti, mint a személyességet erősen korlátozó stúdiómunkát. Amikor a sokszínű Well You Needn’t érzékiségtől felforrósodott darabjait hallgatjuk, és a koncertbeszámolókat olvassuk, alkothatunk némi fogalmat arról, milyen élmény lehet Mina Agossit élőben hallani: az elvarázsolt közönség csak egyet kíván, hogy ez a bűvös pillanat sose múljon el. Így kell világot hódítani.

(Mina Agossi: Well You Needn’t; Mina Agossi (ének, guimbarde, guiro); Alex Hièle (bőgő); Ichiro Onoe (dob); Rob Henke (trombita); Bachir Sanogo (ütőhangszerek, kamale n’goni); Candid, 2005)