Lukács

Akinél a dob, azé a hatalom

2006.01.18. 00:00

Programkereső

Tizenkilencre húz lapot az, aki rögtön az intro után a közönséget próbálja tapsoltatni Yamato, a japán utazó dobszínház európai turnéja Bécsben folytatódott. Az együttes európai sikere vitathatatlan: az osztrák fővárosban már hetekkel a produkció előtt elfogytak a jegyek. Mire számíthatunk a magyarországi fellépésükön február 17–18-án? Kilencvenpercnyi, elképesztő tempójú pörgésre, látványos show-elemekre és a több száz éves és olykor több száz kilós dobok szíven ütő hangjaira.

Tizenkilencre húz lapot az, aki rögtön az intro után a közönséget próbálja tapsoltatni. A japán ütős együttes bécsi szereplésén ezt azonban kockázat nélkül megtehette: az osztrák közönség már az első percekben tapsolt, bekiabált, ujjongott.

Nehéz is lenne megállni, hogy ne kerüljön a néző rögtön az előadás varázsa alá, Yamato száztíz százalékkal indít: a színpad közepén egy hatalmas dob, egy úgynevezett odaiko, melyet rövidesen egy furkósbot méretű és alakú eszközzel üt az egyik előadó. A dobok mélyütései mintha egyenesen a szívverésre hatnának, megérintenek valamit legbelül, amitől az ember másra se vágyik, minthogy még nagyobb, még hangosabb dobokat halljon, vagy legszívesebben felpenderülne maga is a színpadra, hogy ő is üsse, vágja a kifeszített szarvasmarhabőröket. A pergő ritmus azonban a show-nak csak az egyik eleme, Yamato szereplései nem nevezhetőek szimplán koncertnek, valahol a színház és a showbiznisz között helyezkednek el.

A szuggesztív intro után ugyanis rögtön megjelenik az együttes frontembere, és bohóckodva próbálja bevonni a nézőket, tréfálkozik, szemtelenkedik, szinte hülyére vesz mindenkit, és ehhez mi lelkesen asszisztálunk. Aztán megjelenik még egy zenész, humoros párbaj bontakozik ki közöttük, egyre több és egyre nagyobb dobokat vonszolnak a színpadra, egyre bonyolultabb és hosszabb szólókat vernek ki, hogy végül intő tanulságként – egységben az erő – közösen doboljanak. Ezt a fajta párbeszédet, az energiák áramlását a legjobban azonban az szemlélteti, amikor három zenész kis cintányérokra hasonlító chappákkal egy képzeletbeli labdát adogat egymásnak – hol pingpongozást, hol teniszezést imitálva – és a legvégén képletesen átadják azt a közönségnek.

Az előadás második fele kevésbé a humorról szólt, mintha az együttes mélyebbre ment volna az időben és a tradícióban. Új hangszerek szólaltak meg, előkerült a koto (a japán "citera"), a szamiszen – és úgy gondolom, ezek voltak a Yamato produkciónak a legjobb percei. Egyet azonban biztos állíthatunk, Masa Ogawa, az együttes művészeti vezetője precízen kiszámította, meddig lehet fenntartani egy-egy beállással a nézők figyelmét: amint a közönség elkezdene mocorogni, máris új szereplő, új hangszer lép a színpadra. Néhol azonban egy hajszálnyit túllépték ezt a korlátot, és akkor kissé leült az előadás.

A japán ütős csapat sikere vitathatatlan. A profin összerakott látvány és hangzásszínház ugyanis kiegészül a Távol-Kelet egzotikumával, a keleti filozófia bölcsességének ígéretével. Ha azonban úgy találjuk, hogy ez az ígéret az előadással beváltatlan maradt, emlékeztessük magunkat arra, hogy ez mégiscsak showbiznisz.

De az aztán a javából.