Menyhért, Mirjam

A hét jazzlemeze – Alexander McCabe: The Round

2006.01.24. 00:00

Programkereső

Csak néhány napja történt, hogy a „Vakrepülés” alkalmával Tóth Viktor, az altszaxofon egyik elsőszámú hazai mestere elmondta: mindegyik rendszeresen alkalmazott szaxofonfajta közül az altszaxofon igényli a legbiztosabb fúvástechnikát, hiszen nagyon könnyű hamisan játszani rajta.
c857d316-98c2-4137-ba2d-84349afdb810

Most pedig itt egy bostoni származású művész az első albumával, aki többek között azzal ragadja magával hallgatóját, hogy szinte hibátlanul artikulál. Alexander McCabe The Round-ja nagy felfedezés lesz mindazoknak, akik „hamisítatlan” kortárs jazzlemezekre vadásznak.

A lemez címe nekem elsősorban azt üzeni: a kvartett tökéletes művészi kört alkot, mely lekerekítetten, gördülékenyen tolmácsolja az altszaxofonos, illetve a pianista és a dobos szerzeményeit. Alexander McCabe ritka jelenség a mai jazzvilágban: olyan elsőlemezes szaxofonos, aki minden hangot csiszolttá alakít, mégse mondható lélektelen technicistának, akinél az igényes megformáltság a tartalom rovására uralkodik el a lemezen. Pedáns kidolgozottság és lélekkel teli játék harmonizál az előadásokban. Ugyanakkor egy kivételesen tehetséges komponista áll a megszólaló zenék hátterében, aki ideális kísérőket talált zenei elképzeléseinek megvalósításához. A szerzemények nem túldíszítettek, egyetlen pontjukon se lelni feleslegesen hivalkodó, a muzsikusok virtuozitását bizonyító, de többletjelentéssel nem rendelkező ornamenseket. McCabe szólói a kortárs straightahead jazz példaadó teljesítményei: hosszukat mesteri kéz mérte ki, s ugyan egyik-másik darabban felfedezhetők a hatvanas évek modális zenéit játszó mesterek, sőt, az improvizáció szabadságában még messzebb merészkedő avantgarde újítók fordulatai, McCabe mégse enged az elődök magnetikus hatásának, hanem a számokat szigorú kontroll alatt tartva mindig képes megőrizni zenei önállóságát. Éretten gondolkozó muzsikus remek témákkal; soundjának olcsó hasonlítgatása Cannonball Adderley-éhez, Art Pepperéhez, Jackie McLeanéhez, vagy éppen George Colemanéhoz feleslegesen kisebbítené muzsikusi érdemeit. A terméketlen összevetések helyett érdemes idézni, mint mond ő maga első lemezéről: „Olyan zenét próbáltam játszani ezen a CD-n, ami egyszerre leleményes és érdekes, ugyanakkor olyan zenét szerettem volna létrehozni, amely nem feltétlenül csak a jazzmuzsikusok és a rajongók számára megközelíthető. Miközben szeretném, hogy a hallgató meghallja, értek hozzá, hogyan kell jól megszólaltatni a szaxofont, azt is remélem, mindez kiderül számára akkor is, ha csak egyszerűen élvezi ezt a reményeim szerint jó muzsikát.”

S nemcsak Alexander McCabe reményei szerint jó muzsika ez. A nyitó Floating már az első hangoktól kezdve mintha bársonyon gördülne előre. Álomszerűsége azonban nem gátolja az altszaxofonost abban, hogy szólóját rengeteg hangból építse fel. Egyszerre érezzük bonyolultnak és kristálytisztának, amit játszik. Joe Barbato szólója is méltó az irányítóéhoz, Ugonna Okegwo pedig egy-egy jól elhelyezett akcentussal hívja fel a figyelmet magára. Nem kétséges, McCabe legénysége a mai New York-i jazzvilág legjobbjaiból került ki. Barbato Taylor Made-je ugyancsak egy szépen kidolgozott témából indul ki, hogy később, a szám nagy részében újabb szaxofon- és zongora-szólóban gyönyörködhessünk. A címadó számban Barbato harmonikára vált. Jazzlemezeken szokatlan, hogy a játékosok ír zenei hagyományokhoz nyúlnak, márpedig itt, mint maga McCabe nyilatkozza, a „seisuns” elnevezésű ír jam session zene volt az inspiráló: mindenki együtt játszik, de a zene mégse nevezhető kollektív improvizációnak. Az altszaxofonos ugyanakkor szabadabban improvizál itt, mint a lemez többi felvételén. A Village Walk pompás balladajátékosoknak mutatja a kvartett tagjait. McCabe meleg tónussal fúj, s a lírai zongoraszóló után Okegwo bőgőjátékát is élvezhetjük egy rövid szólóban. A Jugo alapját szinte felismerhetetlenül egy régi standard akkordmenete adja. A szám egyébként kubai montuno ritmikára épül, s az uptempós altszaxofonszóló ismét jóval többet mutat a divatos post bop rutinmegoldásoknál. A blues-sémára épülő Yours az album egyik legjobb témája, a sodró lendületű melódia, majd a parádés szaxofonszóló távolról Sonny Sharrock és Pharoah Sanders egyik remeklését idézi fel az Ask The Ages albumról. Steve Johns az A Cry From The Rain Forest című szerzeménnyel van jelen a lemezen komponistaként. A visszafogott bossa nova nyilván a brazíliai természet elpusztítására akarja felhívni a figyelmet finom művészi eszközökkel. A lemezt záró Salvo felejthetetlen témája ismét a pianista-harmonikást dicséri. A Salvo összefoglalása mindannak, amit ez a nem mindennapi kvartett a műfajról gondol.

Mind a nyolc darabról szükséges volt röviden szólni, hiszen mindegyik szerzemény megérdemli a kritikusi méltatást. A George Colemannél tanult, később pedig a Ray Charles és Arturo O’Farrill nagyzenekaraiban gyakorlatot szerzett Alexander McCabe első lemezén kerüli a feldolgozásokat. Zeneszerzői magabiztossága teljesen indokolt. A The Round valószínűleg az egyik legjobban sikerült 2005-ös jazzlemez.

(Alexander McCabe: The Round; Alexander McCabe (altszaxofon); Joe Barbato (zongora, tangóharmonika); Ugonna Okegwo (bőgő); Steve Johns (dob); Wamco Music, 2005)