Eufrozina, Kende

A hét jazzlemeze – Kaylé Brecher: Spy Music

2006.02.08. 00:00

Programkereső

Hallgatom a lemez egyik legkarakteresebb számát, az Old Coat című dalt a telt hangú philadelphiai énekesnőtől, és arra gondolok, deklamálása tökéletesen alkalmassá tenné a Koldusopera valamelyik főszerepének eléneklésére is.
c51a46a6-cd41-4d1d-a228-8c9b940d3a8f

Egyik-másik dalának interpretációja ugyanis a brechti-weilli songok előadását idézi. A Spy Music-on ismét egy olyan amerikai énekesnővel ismerkedhetünk meg, akinek sikerült egy csakis rá jellemző hangvilágot teremtenie.

Kémzene: talányos cím, ahogy talányos maga a borító is. Kék clair-obscur, festői játék, mely homályba borít egy arcot s csak a szemet emeli ki. Az énekesnőét? Alighanem. Mintha egy kémeket és ellenkémeket szerepeltető film-noir valamelyik jelenetét látnánk kimerevítve, a hősnő (a kémnő?) szemét, a lélek tükrét, egyben a kémkedés egyik legfontosabb szervét, nagytotálban. Csak ha közelebbről vizsgáljuk, vesszük észre, hogy voltaképpen festményről van szó, melyen apró foltokból, puzzle-ra emlékeztető formatöredékekből áll össze az arcrészlet, illetve a nézővel nem is kommunikáló szempár. Elnéz mellettünk. Talán könnyes ez a repedezett-foltos puzzle-szempár. Talán Jimmy Garrisont, a nagy bőgőst siratja, utalva az albumon hallható Teardrops For Jimmy című Dave Burrell-kompozícióra.

Még a többjelentésű lemezborító allúziói sem képesek sejtetni, milyen remek stiliszta a CD-n hallható énekesnő, mennyi humort vagy éppen drámaiságot képes egy-egy szöveg előadásába belevinni, mennyire személyessé tudja tenni az elénekelt repertoárt. Azt pedig még kevésbé érzékeltetheti egy borító, hogy Kaylé Brecher szerzőként és arranzsőrként ugyancsak képes meghódítani még a legvájtabb fülű hallgatókat is. A BYG kiadó egykori zongorista-fenegyereke, Dave Burrell például úgy nyilatkozott, hogy az énekesnő szerzeményei és hangszerelései tele vannak szenvedéllyel és tisztasággal. Jacques Emond kanadai kritikus pedig úgy érzi, mintha friss levegőt szívna be a Spy Music hallgatásakor.

Nem kétséges, hogy az albumra jellemző redukcionista hangszerelések Brecher orgánumának és unikális énektechnikáinak kiemelését szolgálják. A provokatívan eredeti saját számokat teljesen a saját szája íze szerint feldolgozott standard darabok egészítik ki. A Koldusoperá-val kapcsolatos feltevésemet látszik igazolni az is, ahogy Bernstein Cool-jához nyúl a West Side Story-ból. Az ezerszer feldolgozott Autumn Leaves, avagy Hulló falevelek Brecher tálalásában szintén teljesen átlényegül: új alterációk dúsítják a régi számot, a szokványos hangszerelés pedig latin ütőhangszerekkel egészül ki. Egyik kritikusa úgy érzékeli, hogy itt Brecher hangja oly lágyan lebeg a levegőben, ahogy a hulló faleveleket sodorja a szél. A Glad Bag bizonyos szempontból a lemez legérdekesebb darabja, hiszen az önfeldolgozások ritka fajtájába tartozik. Gyorsabb tempóban, kevésbé érett változatban hallható volt az énekesnő 1994-es Choices című debütáló lemezén. Szintén nem mindennapos megoldás egy saját számot (When You Were In My World) az egykori Diana Ross slágerrel (My World Is Empty Without You, Babe) összegyúrt egyvelegként elénekelni.

A takarékos kíséretet egyes felvételeken különleges hangszerek alkalmazása teszi még izgalmasabbá. A magas fekvésben szóló apró harántfuvolát, vagyis piccolót a dörmögő baritonszaxofon ellenpontozza. Brecher a kísérletező kedvű előadók egyike, aki az arrangement-okban is szereti a különlegeset. Előző lemezén többek között tubakísérettel próbálkozott (Li’l Darlin’). Itt az Under Paris Skies és a Power And The Glory a piccolót alkalmazó hangszerelési különlegesség. A My World Is Empty Without You, Babe-ben viszont a baritonszaxofon segíti az egyedi couleur locale létrejöttét. Fontos szerepet játszik az album zenei hátterének biztosításában David Dzubinski, az énekesnő pianista férje is.

A Dave Burrell és Monika Larsson szerezte, már emlegetett Teardrops For Jimmy külön figyelmet igényel: különleges jazzsirató, mely a ’60-as évek free és modális zenéjének egyik kulcsfiguráját, a reflektorfényen mindig kívül maradt, s markáns jelenlétét szigorúan csak a hangszeres tudásával érzékeltető Jimmy Garrisont búcsúztatja. A szám eredetileg Dave Burrell Windward Passages (HatArt), majd a David Murray-val duóban felvett In Concert-ön (Victo) látott napvilágot. Paul Klinefelter bőgőjátéka nagyszerűen idomul az expresszív előadáshoz.

Kaylé Brecher szerzői géniuszát jól érzékelteti a címadó szám – két változatban. Az alapverzió viszonylag straight-ahead megoldását kiegészíti az alternatív take absztrakt jellege. A felállás ugyanaz, mégis mennyire eltérő változatokat hallunk! Amikor hasonló eredmény születik egy stúdiómunka során, általában áldozatul esik valamelyik változat; milyen szerencse, hogy Brecherék megkegyelmeztek az alternatív szerzeménynek is!

Freddie Hubbard szerint Kaylé Brecher kompozíciói olyan jelentősek, hogy érdemes más zenészeknek és zeneszerzőknek is megismerkedniük velük. Egyetértek.

(Kaylé Brecher: Spy Music; Kaylé Brecher (ének); David Dzubinski (zongora); Jef Lee Johnson, Ron Jennings, Frank Butrey (gitár); Paul Klinefelter, Chico Huff (bőgő); Grant McAvoy, Eric Johnson, Tony DeAngelis (dob); Edgardo Cintron (ütőhangszerek); Todd Groves (piccolo); Bill Zaccagni (baritonszaxofon); Ron Kerber (szopránszaxofon); Ben Schachter (tenorszaxofon); Penchant Four, 2005)