Kelemen, Klementina

Diákból vezető, avagy a jazz tanszak 40 éve

2006.02.13. 00:00

Programkereső

Idén negyven éves a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszaka. A négy évtized alatt lezajlott változásokról, a magyar jazz akkori és mai állapotáról, valamint a műfaj oktatásának jövőjéről kérdezte az egykori diákot, a jelenlegi tanszakvezető Binder Károlyt Kinczel Dániel.
951c1273-2d63-4796-ae71-a47a8b6873fc

- Mindig is zenével szeretett volna foglalkozni?

- Mivel öt évesen kezdtem el zongorázni, tíz éves koromban komponáltam az első kis szerzeményeimet, és mindig is zene vett körül, így az az életem elválaszthatatlan részévé vált. Mégis inkább orvosi pályára készültem. Abban a politikai helyzetben azonban, ahol a felvételin a vizsgáztató az ember szemébe mondhatta: Nem nevelünk orvos dinasztiákat! – kitűnő tanulmányi eredményeim és a felvételin elérhető maximális pontszám elérése ellenére is elutasíthattak. Az igazságtalanságot nehezen tűrtem. Nem adtam fel, és még kétszer felvételiztem hasonló körülmények között, hasonló eredménnyel. Az utolsó elutasítás: „helyhiány miatt”. Ezért döntöttem úgy, hogy jelentkezem a Jazztanszakra, ahol csak a tehetség és a tudás számított, „zenészdinasztiákról” szó sem esett. Már nem bánom, sőt örülök – a lelkeket ugyanolyan fontos gyógyítani.

- Diákéveihez képest sokat változott a tanszak légköre?

- Az elmúlt évtizedben a jazz önálló improvizációs művészetként nyert elismerést a világ zenekultúrájában. Akkoriban már az is nagy eredménynek számított, hogy az ismert három T-s kategóriák közül (Tiltom, Tűröm, Támogatom) a Tiltomból a Tűrömbe kerülve kapuk nyíltak meg a jazz előtt. 1965-ben Gonda János kitartó és áldozatos munkájának köszönhetően az állami zeneoktatásban is helyet kapott a műfaj. Jazztanszak létesült a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, melynek 1965-től 1997-ig ő volt az igazgatója. Nagy eseménynek számított ez abban az időben, hiszen az új műfajjal együtt egy újfajta, rögtönzésből fakadó és a hagyományostól eltérő zenei gondolkodásmód és előadási gyakorlat is feltűnt a magyar zeneoktatásban. 1990-ben a tanszak átkerült a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Budapesti Tanárképző Intézetéhez (ma Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem). Ezzel együtt új szakok létesültek, számos új tantárgy került bevezetésre, jelentősen kibővült a tananyag, illetve emelkedtek a vizsgakövetelmények is. Azóta a tanszék élete Óriás léptekkel halad előre, köszönhetően a kitűnő tanári gárdának és a világszerte egyre több elismerést gyűjtő tehetségeinknek, valamint a nagy léptékű minőségi és mennyiségi változásoknak. Előbbire jó példa a jegyzetekkel és tankönyvekkel megalapozott új tantárgyak és főtárgyak bevezetése, míg az utóbbival kapcsolatban elmondható, hogy hosszú idő óta már 140-150 jelentkezőből választhatjuk ki azt a körülbelül húsz tehetséges fiatalt, akik az első évfolyamba léphetnek. Így iskolánk létszáma mára majdnem száz hallgatóból és huszonhét tanárból áll.

- Mennyit enyhült negyven év alatt a komolyzene-jazz ellentét?

- A jéghegyek már olvadni látszanak, de a klímaváltozás még nem következett be.

- Mit tart a legnagyobb pozitívumnak és a legnagyobb negatívumnak a tanszak negyven éves történetében?

- A legnagyobb pozitívumnak azt tartom, hogy a tanszak az egyetem nevéhez méltatlan és megalázó „albérleteiből” egy oktatásra alkalmasabb épületbe költözik egy-két éven belül, ahogy azt Dr. Batta András rektor úr is hangsúlyozta ünnepi beszédében a jazztanszak negyven éves jubileumi koncertjén a Művészetek Palotájában. A másik pozitívum – szintén Batta Andrást idézve – az, hogy a Zeneakadémia is szeretné beindítani az egyetemi szintű jazzoktatást. A legnagyobb negatívum pedig a negyvenévnyi várakozási idő ezekre a változásokra.

- Az Ön érdeme is, hogy hamarosan új épületbe költözhet a tanszak.

- Igaz, de a munka oroszlánrészét kollégám, Gőz László végezte, aki a BMC igazgatójaként már eddig is rengeteget tett és tesz is a magyar jazz bel- és külföldi elismertségéért egyaránt.

- Úgy látom, hogy szívügye az épületcsere…

- Nem csoda! Végre talán annyi év után otthonra találunk, és méltó körülmények között folytathatjuk a munkánkat.

- Miért vállalta el a tanszakvezetés nem éppen hálás feladatkörét?

- Szeretem a zenét, a tanítást, a kreatív és építő feladatokat. Munkámat kihívásnak tekintem, és érzem benne a felelősséget az értékrend megóvását és gazdagítását illetően.

- Ön szerint hol foglal helyet a mai magyar jazzoktatás a nemzetközi rangsorban?

- Külföldön eltöltött tanári és magánemberi tapasztalataim alapján az oktatás színvonalának, a művészi munkának és a tehetségek számának tekintetében a legelőkelőbb helyek egyikén, ha pedig az infrastruktúrára gondolok: majdnem az utolsón.

- Mik a legfontosabb tervei a tanszak jövőjére nézve?

- Az egyetemi oktatás beindítása mellett Európa és a világ zenei vérkeringésében való aktívabb részvétel.

- Könnyebb lesz a jelenlegi diákok érvényesülése, mint az ön generációjának volt?

- Egyrészt könnyebb, mert manapság sokkal több az érvényesülési lehetőség, másrészt nehezebb, mert a kitűnő muzsikusok száma is emelkedett.

- Tanári munkája mellett, aktív muzsikusként és zeneszerzőként rendszeres fellépője a hazai és a külföldi fesztiváloknak. Milyen rangsort vagy fontossági sorrendet állítana fel elfoglaltságai között?

- Számomra a muzsika egy nagy egész, nem léteznek szeletek. Egy igazi küldetés, amelyet csak hittel lehet élni. Egy igazi „Ügy”, mely ügyet csak egészében, totalitásában lehet és kell szolgálni. Ebben benne foglaltatik a koncertezés, a zeneszerzés, továbbá a tapasztalatok és a tudás átadása, azaz a tanítás is.

- Mi a legnagyobb álma tanszakvezetőként, zeneszerzőként és zongoraművészként?

- Egy olyan Világ, ahol a tudást tudásnak, az értéket értéknek hívják, és ebből adódóan azokat meg is becsülik.

NÉVJEGY

1956-ban született. Zenei tanulmányait a Bajza utcai Zenei Általános Iskolában kezdte, majd középiskolás évei után 1979-ben diplomázott Gonda János tanítványaként a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola Jazz Tanszakán. 2000-ben kitüntetéses jazz-zongora előadóművész-tanári, jazzelmélet tanári, továbbá jazz-zeneszerző és hangszerelői diplomát szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, majd ugyanitt 2003-ban kapta kiváló minősítésű diplomáját ének-zene, szolfézs, zeneelmélet, karvezetés szakokon. 1990-től zongora, zeneszerzés és hangszerelés, 2000-től jazzelmélete tanár is, majd 2003-tól tanszakvezetője a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszakának. Harmincnyolc film és színházi zene mellett több mint száz zongora- és kamaradarab alkotója, negyvenegy önálló lemeze jelent meg, valamint sikeres szólózongoristája a hazai és külföldi koncertpódiumoknak egyaránt. Munkásságát több ízben is szakmai díjjal jutalmazták: 1981 – Kalisz Nemzetközi Jazz-zongoraverseny győztese, 1986 – Magyar Rádió Jazzversenyének győztese, 1989 – eMeRTon Díj (legjobb szólista), 1991 – az év jazz lemeze (Binder- Shotham: Dance Music), 2003 – Erkel Ferenc-díj. A nyughatatlan zenei kalandor folyamatosan változó művészetét talán Csombók Csaba szavai jellemzik legjobban: „Nagyformátumú muzsikus, aki tehetségét az új irányzatok, eltérő zenekultúrák, kompozíciós technikák és improvizatív rendszerek szintézisének szolgálatába állítja, nem megfeledkezve saját zenei gyökereiről.”

Hobbi: természet
Kedvenc könyv, költemény: az itthoni könyvtáram minden darabja
Kedvenc lemez: az itthoni lemezgyűjteményem minden darabja
Kedvenc festmény: sajnos nincs meg minden
Kedvenc zeneszerző: Bach, Chopin, Bartók
Kedvenc tanítvány: mindegyik
Kedvenc zenészpartner: mindenki, akivel együtt dolgozom
Kedvenc zongorista: Keith Jarreth, Glen Gould…
Kedvenc zongora: Steinway
Kedvenc hangsor: 467 féle skála, amiken éppen dolgozom
Kedvenc tantárgy: zeneszerzés, zongora, zeneelmélet ……és még több
Kedvenc szín: attól függ, hogy miből, például zongorából a fekete, égből a kék…
Kedvenc tárgy: zongora
Kedvenc állat: minden állatot szeretek – kit ezért, kit azért
Kedvenc sport: űzni a vízi sportokat, nézni a labdajátékokat