Friderika

Grund

2006.02.14. 00:00

Programkereső

Az idei tanévtől rendszeres fellépésre nyílik lehetősége a jazz tanszakos hallgatóknak. Az Újpesti Ady Endre Művelődési Központ ad otthont a kéthetente szerdánként működő jazz klubnak, ahol diákzenekarok produkcióit élvezhetik az érdeklődők. Február 1-én Fábián Julianna csapatának koncertje meglehetősen sok tanulsággal szolgált az igazán nyitott fülűeknek.
fd9aa3f8-4320-4c90-85db-b077a559d92c

Ehhez azonban kis időre félre kellett tenni a manapság túlzottan is érzékenyre állított „hallókészülékeket” és meg kellet próbálni olvasni a sorok, vagy ha úgy tetszik, hallani a hangok között. Téved, aki azt hiszi, hogy így akarok a legkevésbé bántó módon utalni a koncert hiányosságaira. Nem akarok köntörfalazni: a koncert tényleg hagyott némi kívánnivalót maga után, de ebben az esetben azok felsorolása teljességgel felesleges lenne. Tudni kell ugyanis, hogy a jazzklub beindításakor nem a „professzionális színvonalú jazz koncertek” felirat lebegett a tanszak tanárainak szeme előtt, csupán fellépési lehetőséget kívántak biztosítani tapasztalat és rutinszerzés céljából az esetenként nagyon vegyes életkorú, szakmai tudású és gyakran még nem is igazán összeérett diákzenekaroknak.

Ember legyen a talpán, aki józan értékítéletet képes adni akár csak a szakma legígéretesebb tehetségeiről is, nem hogy a fent említett zenekarokról, amikor havonta két-három világhírű jazz muzsikus koncertezik hazánkban. Én mégis megpróbálnám:

A zenekar rangidőse Juhász Zoltán, aki bár letagadhatna életkorából néhány évet, mégis első pillantásra mindenki előtt nyilvánvaló, hogy jóval túl van zsenge ifjúkorán. Hogy mit keres ő a diákok között? Azt csak az az oktatási miniszter mondhatná meg, aki nem engedélyezte, hogy a Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszakának jogelőd intézményében diplomázott hallgatók konzervatóriumi végzettségét automatikusan felsőfokúvá nyilvánítsák. Így születhetett meg az a tragikomikus helyzet, hogy a tanszak tanárai időnként együtt diplomáznak diákjaikkal. Juhász is ennek a csapdának az áldozata. Játéka letisztult és roppant jó lüktetésű ám ezen a koncerten időnként kergetőzött a dobossal, vagy a dobos ővele. Természetesen a dobos szerint a bőgős, a bőgős szerint a dobos a hunyó, de így van ez amióta a jazz jazz, és így is fog maradni. Mi külső szemlélők pedig csak annyit kívánhatunk: beszéljék meg minél előbb.

Most éppen Juhász beszélhetné meg Delov Jávorral, aki egyébként az általam ismert egyik leglelkiismeretesebb dobos. Játéka mögött széles körű és érezhetően nagy mennyiségű zenei ismeret halmozódik fel. Zenei alázata példaértékű. Ezen a koncerten leginkább a swing-dobolás terén villantott fel néhány, a jövőre nézve nagyon sokat sejtető figurát, mégis az lehetett az ember érzése, hogy a groove-os alapú zenék világában érzi igazán otthon magát. Említésre méltó továbbá rendkívül figyelmes csapatmunkája és a roppant koncentrált, elmélyült dobolása. Játékának varázsa a részletekben rejlik, kellő érzékenységgel rendelkezik ahhoz, hogy leheletfinom árnyalatokat szólaltasson meg a hangszerén, ám ennek egyenlőre még csak az ígéretes jeleit észlelhetjük. Időnként fiatal korának megfelelően kissé lankad a figyelme a közös játék során.

Csongrádi Gábor gitárkíséreteinek esetében is igaz, hogy ezen a téren sok tennivalója akad még. Az azonban továbbra is kérdéses, hogy szólóiban miként képes olykor korát meghazudtoló módon, profi zenész benyomását kelteni. Érett, tudatos formákat fedezhetünk fel rögtönzéseiben, bár könnyen előfordulhat, hogy ezeket éppoly érthetetlen módon rövid időn belül biztonsági, „csak éljük túl ezt a részt” dallamok követik. Mester Dániel már túl van az előbb vázolt fejlődési stádiumon, játékát bátran professzionálisnak, kiforrottnak mondhatjuk. Megfontolt zenész, nem játszik fölösleges hangokat. Nagy ívű szólóinak bázisát gyakran egy rövidebb ritmus- vagy dallam-mozaik képezi, melynek variálásával akár hosszabb ideig is előszeretettel játszadozik. Én kedvelem ezt a fajta „költői eszközt” mert általa könnyedén nyomon követhetjük a szólista gondolatmenetét.

Végül, de nem utolsó sorban essen néhány szó Fábián Juliannáról. Szólói, amiket nem neveznék scat-eknek, frissek és kísérletező kedvűek, utóbbinak előnye a számtalan eredeti dallamfordulat, hátránya viszont az időnként előforduló „üresjárat”. Én a scat szóról mindig valami ropogós ritmikájú, kissé rap-szerű énekrögtönzésre asszociálok. Fábián szólóival kapcsolatban egészen más jelzőket használnék. Motívumai rendkívül hosszúak, a gyönyörű hajlításoktól kanyargóak, éles kiszögelésektől mentesek. Stílusa remekül passzol az eklektikus előadásmódhoz, a Sweet Georgia Brown énekszóló alatti archaikus kíséretéhez azonban már sokkal kevésbé. Ahhoz inkább Ella Fitzgerald ritmikus hangsúlyozásokban dúskáló stílusát tudnám elképzelni. Mit sem változtat ez a tényen, hogy Fábián művészetében egy egészen egyedi előadói világ kezdi szirmait bontogatni. Kíváncsian várom a virágba borulását. A sztenderdek témáinak megformálásaihoz viszont csak a legmélyebb gratulációmat csatolnám.