Jusztina

A hét jazzlemeze – Art Blakey & The Jazz Messengers: Mosaic

2006.02.27. 00:00

Programkereső

Nem kétséges: napjaink egyik legjelentősebb jazzlemez-sorozata a Blue Note RVG (Rudy Van Gelder)-szériája. Az RVG-albumok jelentősége legalábbis kettős: egyrészt eddig hozzáférhetetlen vagy nehezen beszerezhető régi albumokat állít ismét reflektorfénybe, másrészt a már korábbi CD-kiadásban is megjelent lemezeket javított hangminőségben teszi közzé. A sorozat egyik legutóbbi kiadványa Art Blakey 1960-as mesterműve, a Mosaic.
f6c76c99-586e-4913-961b-bbbce4e2c42a

A történelmi hitel kedvéért érdemes hangsúlyozni, hogy 1960 októberében készült albumról beszélünk, hiszen a világ mint 1961-es lemezt könyvelte el a Mosaic-ot. Nem csoda. A piacon csak 1961-ben jelent meg, s a Blakey pályáját ismerők hajlamosak rá, hogy a jól sikerült lemezeket szoros kronológiai kapcsolatba hozzák a dobos sikerévével, 1961-gyel. Tény, hogy Art Blakey talán sosem volt korábban olyan népszerű, mint éppen a Mosaic megjelenésének évében. Diadalmenetének csúcspontját a nagy japán turné jelentette. Búcsúzáskor, a japán reptéren zenészei ki se látszottak a virágcsokrok mögül, a dobos pedig nem tudta elmondani köszönő beszédét, amelyre felkérték, mert a visszanyelt hálakönnyektől nem jött ki hang a torkán. Később is büszkén emlegette interjúiban, hogy Tokióban volt olyan koncertjük, amelyen tizenhét nagykövet vett részt.

Az év nyarán jelentős személyi változások is történtek a Jazz Messengersben: a pianista Bobby Timmons elhagyta az együttest, és saját triót alapított. Lee Morgan trombitás is önálló zenekarral dolgozott tovább. A dobos J. J. Johnson együttesének két korábbi tagjával, Freddie Hubbarddal és Cedar Waltonnal töltötte be a helyüket, de a váltás többnek bizonyult egyszerű tagcserénél: mindkét új játékos stilárisan, játékmódban és zenei felfogásban is tökéletesen beleillett a Blakey-együttesbe. A dobos ekkortól azzal tette még eredetibbé a hangzást, hogy a hagyományos kvintettet egy harsonással, Curtis Fullerrel egészítette ki (aki lemezünkön például a Children Of The Night-ban és a Crisis-ben hallható egy szép szólóval). Fuller beemelése a zenekarba nem járt együtt a Jazz Messengers zenei arculatváltásával, viszont olyan kompozicionális elképzeléseket lehetett három fúvós frontemberrel megvalósítani, amelyek kvintett formációban nem voltak lehetségesek. Például két fúvós kísérhette ellenszólamokkal az éppen szólózó harmadik frontembert.

Curtis Fuller a modern jazzharsonázás egyik legjelentősebb képviselőjévé nőtte ki magát, és már 1961-ben jól csengő neve volt a szakmában. 1955 körül indult a pályája Detroitban, Kenny Burrell és Yusef Lateef oldalán. 1957-ben érkezett New Yorkba, ahol Miles Davis, Lester Young, Gil Evans, Dizzy Gillespie, Benny Golson és Art Farmer foglalkoztatta. Blue Note lemezeken is feltűnt Bud Powell és Sonny Clark zongoristák együtteseiben. 1957-1958 folyamán John Coltrane különböző sessionjein is hallatott magáról, nemcsak a híres Blue Train lemezen, hanem a Wilbur Hardennel készült felvételeken is. Saját együtteseit szintén sikerrel vezette.

Freddie Hubbard 1958-tól szerepelt a New York-i jazzvilágban. Saját Blue Note lemezein is felejthetetlenné tette a nevét. Hub Cap című albumán szerepeltette Cedar Walton zongoristát is, aki huszonegy évesen, 1955-ben került New Yorkba. Míg Hubbard rugalmas egyénisége és játékának viszonylagos stiláris sokszínűsége lehetővé tette, hogy néhány hónappal a Mosaic felvétele előtt olyan úttörő jazzmunkában is részt vegyen, mint amilyen Ornette Coleman dupla kvartettet alkalmazó Free Jazz című lemeze volt; Walton tradicionálisabb formációkban csiszolta tehetségét: J. J. Johnson csapatán kívül többek között az Art Farmer és Benny Golson vezette Jazztettet erősítette. Blakey vezető hard bop társulásának maradék két tagja, Wayne Shorter és Jymie Merritt az ötvenes évek vége óta dolgozott együtt a Jazz Messengers „zenei igazgatójával”.

Valószínűleg igaza van Leonard Feathernek az LP-hez írt kísérőszövegében: feltűnő a címadó szám mozaikszerűsége, ahogy az egyes muzsikusok a szerző Cedar Walton vampjétől egészen a szám végéig a mozaikok esztétikájának megfelelően rakosgatják össze egésszé az apró zenei cserepeket. Blakey nagy szólója jól példázza alapvető szerepét a poliritmikus hard bop dobolás történetében (a korszak másik nagy Blakey-szólója az 1961-es The Freedom Rider-ön hallható). Hubbard Down Under-jében kellő odafigyeléssel észrevehetjük az alapjául szolgáló blues-sémát, noha a trombitás bonyolult zenei struktúrát épített a vázra. Wayne Shorter csak egy, ám annál jelentősebb szerzeménnyel van jelen a lemezen (Children Of The Night), szólói azonban bőven akadnak az egész albumon. Játéka már itt is olyan intenzív és drámai erejű, hogy közel fél évszázaddal a lemez keletkezése után úgy érezzük, talán ő a legkiemelkedőbb hőse a Jazz Messengers albumának, bár arról se feledkezhetünk el egy pillanatra sem, hogy e zene konkrét megvalósulásában a főszerep mégiscsak a szüntelen „big beat sound”-ot produkáló Art Blakey-nek jutott. A ritmusszekciót és az egész zenekart egyszerre irányító és kiszolgáló dobos – a Mosaic is jó példa rá – szinte páratlan zenekarvezetői és tehetségkutatói munkát végzett, s „mellesleg” halhatatlan jazzlemezek tucatjaival ajándékozta meg a világot.

(Art Blakey & The Jazz Messengers: Mosaic; Art Blakey (dob); Freddie Hubbard (trombita); Curtis Fuller (harsona); Wayne Shorter (tenorszaxofon); Cedar Walton (zongora); Jymie Merritt (bőgő); Blue Note, 1960)