Eufrozina, Kende

Vakrepülés Friedrich Károllyal

2006.02.27. 00:00

Programkereső

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik.

Friedrich Károly

Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Friedrich Károly Sopronban született 1948. február 13-án. Hat éves korától tanult zenét, kezdetben zongorázott, 12 éves korától harsonázott, majd egy évvel később bőgőzni is elkezdett. Hamarosan meghívták a városi fúvószenekarba, majd a szimfonikus zenekarba is. Mindkét együttes magas színvonalon játszott, ahol Friedrich szólamvezető volt. Hetedik általánosba járt, amikor első jazz együttesét megalakította, velük megyei versenyt is nyert. 1964-ben felvették a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola harsona szakára és a Zenegimnáziumba. Tanára Pehl András volt. 1964-ben kitűnőre érettségizett, majd beiratkozott a Szakiskola újonnan megalakult jazz tanszakára. Harsonatanára Selényi Dezső volt, hangszerelést pedig Bágya Andrástól, majd Vukán Györgytől tanult. Ezt az iskolát 1969-ben végezte el színjeles eredménnyel. Klasszikus konzervatóriumi tanulmányai befejezése (1977) után felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Tagozatára Budapesten. Harsonatanára itt is Pehl András volt. Diplomáját 1970-ben szerezte meg. Iskolái elvégzése után magánúton klasszikus zeneszerzést tanult.Már diákkorában bekerült a hazai jazzélet sűrűjébe. Saját együttese mellett az összes hazai és számos külföldi kiválósággal játszhatott, Gonda János pedig még diákkorában meghívta a jazz tanszakra tanárnak 1977-ben. Az egyre kevesebbet vállaló Pernye András óráit vette fokozatosan át, azóta tanítja a jazztörténet tárgyat. 1968 óta rendszeresen kisegített a Magyar Rádió könnyűzenei együttesében, a Stúdió 11-ben. Rádiós tevékenységei közé tartozott egy jazzprogram szerkesztése és műsorvezetése, zenei rendezés, illetve hangszerelés. 1972-ben egy évre külföldre szerződött: Svédországban, Svájcban és Etiópiában dolgozott. Visszatérése után az akkori idők legjobb jazzrock együttesébe, a Syriusba került. Mellette folytatta a tanítást a jazz tanszakon, ahol a jazztörténet mellett zeneelméletet és zenekari gyakorlatot is tanított. A 70-es évek közepétől jazz hangszerelést is oktat. Saját jazz együttese is működött, valamint több száz jazz, rock ill. egyéb könnyűzenei lemez közreműködője volt. Emellett számos hanglemez és TV show hangszerelési, zenei rendezői munkáját végezte, illetve végzi a hangszeres közreműködés mellett. 1985-ben többedmagával megalakította a Budapest Big Bandet, amely hazánk első professzionális jazz nagyzenekara volt több mint húsz esztendős szünet után. Ennek az együttesnek társvezetője és hangszerelője volt. Már korábban is publikált jazz témájú cikkeket, de a 90-es években kezdett rendszeresen hanglemezkritikákat írni a MaJazz és a Gramofon számára. Két jazz hangszereléskönyvet is írt, az egyiket kis, a másikat pedig nagyzenekarra. Jelenleg egy három kötetesre tervezett jazztörténet-jegyzet második köteténél tart. Amikor a jazz tanszak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fennhatósága alá került, adjunktus lett, az intézményben jelenleg docensként működik. 2003-tól a jazzharsona tárgy tanára, ezen kívül jazztörténetet, hangszerelést és számítógép-ismereteket is tanít. 1977-ben megházasodott, felesége Bontovics Kati jazzénekesnő. Bonifác fiuk fogorvos.2006-ban megkapta a Szabó Gábor díjat, az egyetlen hazai szakmai jazz díjat. A Vakrepülés felvétele 2006. február 21-én készült. Szerkesztette és készítette Máté J. György.

RAY ANDERSON: Funkalific (az Every One Of Us című lemezről, Grammavision, 1992. Anderson: harsona; Simon Nabatov: zongora; Charlie Haden: bőgő; Ed Blackwell: dob).

Azt hiszem, Ray Anderson volt a harsonás. Érdekes, őt a lemezein nem szeretem. Úgy tűnik sokszor, mintha hülyéskedne, pedig komoly művész. Erről magam is meggyőződhettem, amikor Budapesten járt. És borzasztó jó hangszeres, élőben teljesen meggyőzően játszott, itt viszont megint mintha bohóckodott volna. Van egy másik stílusa is, amikor free zenét játszik. Azt a bizonyos elijesztő, „disznóölő” fajtát. Amit kitölt a hangulatfestés. Ha csillagokat kell adnom erre a felvételre, akkor legyen három.

JIMMY KNEPPER: Sixpence (az I Dream Too Much című lemezről, Soul Note, 1984. Knepper: harsona; John Eckert: trombita; John Clark: franciakürt; Roland Hanna: zongora; George Mraz: bőgő; Billy Hart: dob).

Ezt a felvételt nem ismerem. Először azt hittem, valami régi zene jön majd, a zongora-bevezetés kicsit ellingtonos volt, később egy pillanatig arra gondoltam, hogy a Clark Terry-Brookmeyer zenekar, de aztán kiderült a hangzásból, hogy ez valami mostani…, vagy legalábbis nem túl régi felvétel. Nagyon jó a trombitás, nem tudom, ki ő. Aki itt mélyrézfúvón játszik, talán ventilpozanon vagy eufóniumon, nagyon jó hangszeres, de kevésbé jazzes. (Jimmy Knepper nevének elhangzása után:) Jimmy Knepper? Sose szerettem igazán. Annak dacára, hogy komoly helyeken játszott. Sőt még valamelyik metszőfogát is ott veszítette el a csatatéren: Mingus verte ki a fogát, mert nem tetszett neki, amit Knepper játszott. Jimmy Knepper? Nem gondoltam volna. Knepper mindig hajlamos volt rá, hogy elkezdjen rendesen játszani, aztán meg hülyéskedni. Milyen jól játszik, pedig lehet már vagy nyolcvan éves! Mondjuk, legyen négy csillag, ha az előzőre hármat adtam.

SLIDING HAMMERS: Judy (J.J.Johnson) (a Spin Around című lemezről, Gazell, 2002-2003. Mimmi Pettersson Hammar és Karin Hammar: harsona; Mathias Algotsson: zongora; Tommy Johnson: bőgő; Ronnie Gardiner: dob).

(Néhány taktus után:) J.J. (Később:) Olyan érzésem volt, amikor a témát hallgattam, hogy a Kai Winding-J.J.Johnson Quintet valamelyik általam nem ismert felvétele. De a szólókból kiderült, hogy mégse róluk van szó. A téma nagyon karakterisztikus, ahogy két szólamban játsszák a dallamot. Mindez nagyon jellemző volt arra az – érdekes módon – nagysikerű régi együttesre, amely vagy harminc évig, kisebb-nagyobb szünetekkel, fennállt. De nem tudom, hogy kiket hallottunk. Az első szólista szerintem egy kicsit gyengébb, vagy csak rosszabb napja van, voltak melléintonált hangjai is, és az indításai se tökéletesek, de az elképzelései jók. A másik szólista tökéletesen játszik. Ha elárulod a nevét, biztos kiderül majd, hogy egy ismert ember. Mindketten nagyon jó bebop pozanosok. (A harsonások nevének elhangzása után:) Két lány? Hát ez állati! Nahát! De helyesek! Ez óriási! Nem is tudtam róluk! Kaphatnak ők is négy csillagot.

ROBERT BACHNER: Heart Disc (a Heart Disc című lemezről, ATS Records, 2003. Bachner: harsona; Christian Maurer: szoprán- és tenorszaxofon; Reinhard Micko: zongora; Uli Langthaler: bőgő; Christian Salfellner: dob).

Ezt a számot se ismertem. Technikailag és tulajdonképpen zeneileg is nagyon felkészült harsonást hallottunk. És nagy energiabedobással játszik. Engem egy picit a Slide Hampton által elindított játékstílusra emlékeztet. Már maga a darab is egy modális szám, ugye, ahol hosszabb ideig egyetlen hangnemben vannak, és nem az akkordváltásokra játszanak. Nem tudom, ki, de jól játszik. A szaxofonos játéka nekem nagyon tetszett. A soundja egy picit a Roland Kirkére emlékeztet, de nyilván nem ő az. Nagyon jó szaxofonos. Róla még biztos hallunk majd. Négy csillag nekik is jár.

BOB BROOKMEYER: Bracket (a Bob Brookmeyer And Friends című lemezről, Columbia, 1964. Brookmeyer: ventilpozan; Stan Getz: tenorszaxofon; Herbie Hancock: zongora; Ron Carter: bőgő; Gary Burton: vibrafon; Elvin Jones: dob).

(Két taktus után:) Ez a Bob Brookmeyer And Friends, Stan Getzcel, Herbie Hancokkal, Ron Carterrel, Elvin Jones-zal és Gary Burtonnel. A szám címét nem tudom megmondani. Ez az egyik kedvenc lemezem, már LP formában is megvolt. Brookmeyert a legnagyobbak közé sorolom. Minden körülmények között úgy tud játszani, hogy nem kiszámítható. A játékában megfigyelhető egy bizonyos nyitás a modernebb hangzások irányába: időnként kimegy a hangnemből, aztán visszamegy, de mindezt olyan muzikalitással csinálja, hogy le a kalappal előtte. Persze biztos az is számít, hogy az ember ilyen muzsikusokkal játszhat együtt. Nem is tudom, van-e még egy lemez, ahol Hancock, Elvin és Carter együtt játszik. Ők annak az időnek a legjobbjai. Ketten Davisnél, a dobos pedig Coltrane együttesében játszott. Gary Burton pedig Getz lemezein volt hallható. Getz és Brookmeyer pedig sokszor szerepelt együtt korábban is. Az 1961-es lemezük Steve Kuhnnal is az egyik kedvencem. Ők nyugodtan kaphatnak öt csillagot.

BRETT SROKA: Hearsay (a Hearsay című lemezről, Fresh Sound, 2002. Sroka: harsona; Avishai Cohen: trombita; Aaron Stewart: tenorszaxofon; Jason Moran: zongora, elektromos zongora; John Sullivan: bőgő; Eric Harland: dob).

Nem ismerem a felvételt. Az együttesben a harsonás a leggyengébb, pedig lehet, hogy övé a lemez, hiszen ő játssza az első szólót. Nagyon jól indult, de ellaposodott már a témánál, a szóló közben pedig mintha többször elvesztette volna az inspirációt. Voltak hamis intonációk is. Szóval a szóló nem mondott semmit. Mind a szaxofonos, mind pedig a trombitás nívósabban játszott. Pedig az egész szerintem jó elképzelésre épült. Maga a koncepció többet érdemelne. Három csillag.

SLIDE HAMPTON: Last Minute Blues (az All Star 69 című lemezről, EMI, 1969. Hampton: harsona; Joachim Kühn: zongora; Niels-Henning Ørsted Pedersen: bőgő; Philly Joe Jones: dob).

(Néhány taktus után:) Igen, ez Slide Hampton. Azt hiszem, ez az a kvartettlemez, ahol Joachim Kühn zongorázik. Érdekes lemez, mert elég vad vizekre evez el az együttes. Nekem LP-n van meg. Elindulnak hagyományos számokkal, de később szinte free-be hajlik a zene. Slide Hampton…ő is egy nagy ember. Egyrészt ő volt az első, aki a Coltrane-soundot elkezdte ezen a hangszeren játszani, annak dacára, hogy ő maga, azt hiszem, soha nem játszott Coltrane-nal. És hangszerelőként is szeretjük. Az is érdekes, hogy bal kézzel játszott, szóval fordítva szerelte össze a hangszert. De nagyon jó, én nagyon szeretem a zenéit. Ezzel a lemezzel épp vannak bajaim… nem szeretem a zongoraszólókat, a számok időnként átmennek csapkodásba. Philly Joe se úgy dobol itt, ahogy szeretem. Slide-nak öt csillagot adnék, de ez nem a legjobb formájában mutatja, Slide-nak vannak jobb jelenetei is. Inkább legyen négy csillag.

CLIFTON ANDERSON: P.G. (From Whom All Blessings Flow) (a Landmarks című lemezről, Milestone, 1996. Anderson: harsona; Wallace Roney: trombita; Kenny Garrett: altszaxofon; Monty Alexander: zongora; Bob Cranshaw: bőgő; Al Foster: dob; Victor See Yuen: ütőhangszerek).

Ezt se ismerem, de nagyon tetszett. Érdekes, hogy már a nem teljesen odaillő bevezetőben is lehetett hallani, hogy jó muzsikusok fognak játszani. Nagyon jó volt a zongorista, érzékenyen kísért. Először azt hittem, hogy a Them There Eyes. Ez egy komoly játékos. Nem tudom megmondani, ki lehet. El tudom képzelni, hogy Chick Corea pozanosa…őt nem ismerem annyira…Steve Davis? (Miután elhangzott, hogy a pozanos Sonny Rollins együttesének is tagja volt:) Igen? Aki olyan szerényen álldogál a videókon? Őt még nem hallottam soha szólózni. Clifton Anderson? Ilyen jól játszik? Örülök neki, mert a filmeken csak ott áll…az Öreg meg játszik. Lehet félpontokat is adni? Erre négy és fél csillagot adnék.

FRANK ROSOLINO: Frieda (az I Play Trombone: Frank Rosolino című lemezről, Bethlehem, 1956. Rosolino: harsona; Sonny Clark: zongora; Wilfred Middlebrooks: bőgő; Stan Levey: dob).

(Két taktus után:) Ez Frank Rosolino. Számomra ő a legnagyobb jazztrombonos. De egyetemlegesen is a legjobbak közé sorolom. Van néhány kedvenc jazzmuzsikusom, akik szinte bármilyen szituációban nagyon jól működnek. Bármilyen stílusban. Ilyen Toots Thielemans, aki csak a zongorista Bill Evans mellett görcsölt be, de ez érthető is. Vagy Milt Jackson. De Rosolino elsősorban bebopot játszott. Nála valami félelmetes a technika, ugyanakkor az az érdekes, hogy neki valószínűleg nagyon könnyű volt így játszani. Amiket ő játszik, nagyon hangszerszerű…nagyon könnyű dolgok, olyasvalakinek, aki áll már egy bizonyos szinten. Zseniálisan tudta használni ezt a technikát. Viszont ha valaki más mentalitású, nemigen tudja ezeket lejátszani. Gyorsan fúj, úgyhogy mindenki mást hall ki belőle. Csak akkor derül ki, mit is csinált valójában, ha lelassítjuk a felvételt. Az is csodálatos, ahogy az intonációkkal bánik, az egyik hangot egy picit fölé, a másikat picit alá…és ahogy a vibratókkal játszik…elindít egy hangot teljesen egyenesen, majd a hang vége előtt egyre jobban meglengeti. Mindennek nagy hatása van, és ezt ő 100%-osan műveli. Ez egy viszonylag korai felvétele, de ő már egész fiatalon is virtuóz volt. Eleinte mindig nagyzenekari szituációban hallottam őt…négy vagy nyolc taktust…és annyi mindent tudott belesűríteni ebbe a rövid időbe is! Később, például itt is, már sokkal hosszabban játszik. Az élete vége felé előkerültek felvételek, ahol nyolc percig is játszik, ami fizikailag szinte elképzelhetetlen. Arról nem beszélve, hogy ő mindent egy kvarttal magasabban játszik, mint a többiek, tehát amikor az ember megpróbálja lejátszani, leesik a szája. Szóval ő egy fantasztikus jazztrombonos! Számomra a legnagyobb. Ez a lemez is öt csillag, bár vannak felvételei, amiket jobban szeretek.

CRAIG HARRIS: Homeland (a Blackbone című lemezről, Soul Note, 1984. Harris: harsona; George Adams: tenorszaxofon; Donald Smith: zongora; Fred Hopkins: bőgő; Charli Persip: dob).

Nem ismerős a felvétel. Itt is az a helyzet, hogy a trombonos a leggyengébb láncszem a zenekarban, annak ellenére, hogy nagyon jók az indításai és a hangszeres tudásban is otthon van. Helyenként persze ő is melléintonál, és a mondanivalóval is baj van: igazából nem történik semmi. A szaxofonos sokkal jobb. És nagyon jó a kíséret. Mégis, a pozanos mintha csak a technikát gyakorolta volna. Az se tetszett, hogy állandóan rángatta a zenét: mikorra az együttes megszokott volna egy lassú tempót, hirtelen átvált gyorsra vagy fordítva. A vibratóit is szerencsétlenül alkalmazza. Lehet, hogy ez is azért van, mert semmi értelmes nem jut az eszébe, és így kompenzál. Ez három csillagot ér, nem tetszett különösebben.