Sámuel, Hajna

E.S.T.

2006.03.04. 00:00

Programkereső

Vagyis Esbjörn Svensson Trio. Februárban először látogatott hazánkba a svéd együttes, és hírnevének megfelelően mindjárt hatalmas sikert aratott a teltházas Millenáris Teátrum közönsége előtt. Úgy vettem észre, rajtam kívül mindenki pontosan tudta, mire váltott jegyet.

Ahogy a koncert előtt a ritkamód izgatott és felcsigázott közönséget néztem, megnyugodtam, biztos jó koncert lesz, majd eltöprengtem a rejtélyen: én miért nem ismerem őket? A koncert végén ugyanez a gondolat másképp, kissé ingerültebben bukkant elő: hogy-hogy eddig nem ismertem őket?! Foghatom is a fejem, csak annak örülök, hogy lesz még időm bepótolni hiányosságaimat. Mert biztos, hogy ehhez még csak hasonló zenét sem hallottam ez idáig.

Amikor megtudtam, hogy Svensson (zongora) svéd, mindjárt eszembe jutottak Jan Garbarek lemezei, aki bár norvég, de tökéletes „mintapéldánya” az utóbbi időben nagy tiszteletnek örvendő északi típusú zenészeknek, akik játékukban hordoznak valami számunkra érthetetlen tisztaságot, valami világos egyszerűséget, amit én az észak-európai éghajlat „emberformáló” hatásainak számlájára írok. Nem csalódtam a megérzésemben, tényleg sok hasonlóságot véltem felfedezni a két zenész mentalitása között. De bármennyire is simogatja a lelkem az északi hangzás, mindig felmerül bennem a gyanú a skandináv jazz-zenészekkel kapcsolatban: szép dolgokat játszanak, de vajon tudnak-e dögösen swingelni? Bárki megkövezhet, de a tapasztalataim azt bizonyítják, hogy a jazz bármelyik stílusa akkor igazán jó, ha bármily mélyen is, de ott lapul benne a swing.

A koncert elején nagyon sokat kellett ásnom, hogy swing-érzetre bukkanjak. Az első részben érdekes keverék hangzott el: minimalista zenei elemek, jazz jellegű lüktetés, bachi korálharmonizációra emlékeztető akkordsor. A trió költői hitvallása is gyorsan nyilvánvalóvá vált: a kevesebb több, csak elmélyülten kell játszani. Ennek szellemében telt el a koncert harmada, és bár lenyűgözött a trió hihetetlen összmunkája, be kell vallanom, a minimalista zenei elemek kissé megtépázták az idegrendszeremet.

A félidőhöz közeledve sűrűsödni kezdtek az események. Legnagyobb meglepetésemre rock-os hangszerelések bukkantak fel, amelyek éppúgy lázba hozták a közönséget, mint az általam addig teljesen hasznavehetetlennek tartott torzított zongora- és bőgő-hangszín, amelyek egyébként valószínűleg egyedül nekem jelentettek újdonságot az E.S.T. kapcsán, mert amikor az imént említett hangszerek megszólaltak, a közönség soraiban mindenki a közelében lévő ismerőséhez fordult és megelégedetten nyugtázta: tulajdonképpen ezért jöttünk ide.

És meg is értem őket, hiszen annyira muzikálisan használta Svensson a más kezében biztosan csak borzalmas kínzóeszközként ható, torzító effektet, hogy az egyik kompozíció végén a katartikus hatást keltő, elhaló zongorahang torzított felhangja nemes fájdalommal merevedett ki a néhány pillanatra megfagyott időben. Időközben Svensson bizonyította, hogy tud swingelni is, ha akar, jól ismeri a jazz-irodalmat, úgyhogy megnyugodtam, annál is inkább, mert így helytállónak bizonyult a második bekezdésben tárgyalt felfogásom a „jó jazzről”.

Dan Berglund (bőgő) is valószínűleg remekül tud 4/4-es walking bass-t is játszani, de ezen a koncerten nem igazán volt rá szüksége, inkább kristálytiszta intonációjú bőgőjátékával és ritkamód letisztult struktúrájú szólóival hívta fel magára a figyelmet. Az a fajta zenész ő, akit egyszerűen jó hallgatni, egyébként pedig a már említett torzított bőgőn előadott szólóit még a legnagyobb rock-gitárosok is megirigyelhették volna, hangszeres technikája pedig mintául szolgálhat bármelyik nagybőgő-metodikai szakkönyv számára. Öröm volt követni harmonikus mozgáskultúráját. Megnyerő játékához pedig első ránézésre kissé zord, ám annál inkább szerethető külső párosul, így nem csoda ha még a zenekarvezető Svennsonnál is kedveltebb tagja az E.S.T.-nek.

f8fe1697-cdd6-4937-99de-33ca0950812c

Magnus Östrom (dob) viszont egész biztos, hogy a házi népszerűségi verseny utolsó helyén végezne, persze nem a zenei tudása miatt. Emberileg megközelíthetetlen maradt a koncert során, viszont soha életemben nem hallottam ennyire „természethű” dobolást, mint az övé. A megszólaló ritmusok egymásba fonódó erőhullámokat, erőtereket képeztek. Egyetlen önálló szólójának elején pedig minden túlzás nélkül állíthatom: a viharos égbolt muzsikája csendült fel a koncert teremben. Meghűlt az ereimben a vér. Talán ilyet már nem is szabadna csinálni, Bábel tornya sem érhetett az égig – gondoltam magamban.

Ilyen előzmények után szinte várható volt a háromszori visszatapsolás. Új dolgok már nem történtek, a közönség hallhatta a végére tartogatott legkedveltebb E.S.T. számokat, én pedig hazafelé örömmel nyugtáztam, hogy időnként mégis csak van új a nap alatt. Legalább is számomra.

(2006. február 18. Millenáris Teátrum - Az Esbjörn Svensson Trio koncertje)