Salamon

László Attila Quintet

2006.03.10. 00:00

Programkereső

Amikor először láttam a zenekar március 3-i koncertjének hirdetését, fel sem tűnt, hogy a magyar gitárosok egyik legnagyobbjának neve után nem a jól megszokott „BAND” szó szerepel. Teljes nyugalomban készültem tehát a koncertre, engem semmi meglepetés nem érhet. Már a koncert első száma is elhangzott, amikor felocsúdtam a rutinos koncertlátogató fásultságából. Hát nem egészen erre számítottam.

Merthogy László Attila a második szám előtt olyan varázsszavakat mondott, mint „készülő nagylemez”, „baráti közösség”, és hasonlók. Na ezekre aztán végleg felébredtem. Micsoda? Talán lemaradtam valamiről. László Attila a nála huszonöt évvel fiatalabb Borlai Gergőt (dob), Tzumót (billentyű) és Emiliót (ének) közeli barátjának, már-már cimborájának tekinti és viszont?! Ő is láthatta a meglepődött arcokat ezért hozzá tette: „annak ellenére, hogy soha, nem homokoztunk és borozgattunk együtt”. A zenekarból az előbbi legfeljebb csak Lattman Bélával (basszusgitár) fordulhatott volna elő, az utóbbi viszont feltehetőleg számos alkalommal elő is fordult, hiszen kettejük baráti- és munkakapcsolata egészen diákéveikhez nyúlik vissza, azóta pedig szinte elválaszthatatlanok egymástól. A készülő nagylemez hallatán pedig rádöbbentem: ez nem a László Attila Band „B” formációja, és Tzumó valamint Borlai sem csak helyettesítő zenészek.

Rendkívül rokonszenves benyomást keltett a gitár mesterének közvetlen, allűröktől mentes kapcsolata fiatalabb kollégáival. Az ifjú titánok pedig ezt köszönték szépen és köreikbe fogadták a két öreg rókát, úgyhogy már-már valódi haveri örömzenélés alakult ki, mindamellett, hogy a fiatalok a legnagyobb alázattal tekintettek „feletteseikre”. Az új formáció úgy izgalmas, ha új kompozíciókkal társul, ezért László nem is teketóriázott, és a rá jellemző stílusjegyekkel komponált is néhányat. A jól megszokott László Attila hangzás dominál bennük, melynek az alapja talán a ’ 70-es évek végi ’80-as évekbeli fúziós jazz-együttesek ( pl: Weather Report) nyomán alakulhatott ki és máig érezteti hatását, a gitáros zeneszerzői kézjegyei látványosan nem változtak tehát az évtizedek alatt. Jól szemléltette ezt az is, hogy minden kontraszt nélkül megfértek együtt a tíz-húsz évvel ezelőtti és a mai szerzeményei.

Ellenben érdekes lenne összehasonlítani mondjuk az elhangzott Dr. Q című kompozíciójának mostani előadásmódját az 1983-ban megjelent Édenkert című Kaszakő Jazz lemezen hallható verzióval, ahol még az azóta elhunyt Lakatos Pecek Géza dobol Borlaihoz képest talán kevésbé vérbő és groove-os, ám annál érzékenyebb és jazzesebb módon. Vagy az azóta Las Vegasban karriert építő Csanyi Zoltán merész, kísérletező kedvű, bár olykor kicsit előre szaladó szintetizátorjátékát Tzumó időnként már talán túlságosan is visszafogott, de nagyon levegős és tudatosan felépített billentyűzésével. Vagy egyszerűen László és Lattman akkori és mai játékát. Előzőnél nagyon szembetűnő, hogy gitározása mennyivel nyugodtabb lett az évek során.

1a711fee-7e48-467f-9c22-ed78fd63e396

De a legnagyobb különbség a két verzió között talán az énekes Emilio, magyar nevén Jelinek Emil, aki mellesleg jazzdobosként Tzumó korábbi triójával nemzetközi sikereket aratott és akinek énektudásáról egy szakmai berkekben keringő történet szerint Chick Corea is rendkívül elismerő módon beszélt. Konkrétabban állítólag így: „Te mindent tudsz a jazzről!” Ennek az információnak a hitelességéért felelősséget nem vállalok, annyi azonban biztos, hogy ez a kijelentés nem áll távol a valóságtól. Elcsépelt hasonlatok ezreit használhatnám a természetesen áradó zene, és Emilió kapcsolatának ürügyén, de felesleges. Éneklése legalább annyira mélyen gyökerezik Stevie Wonder művészetében, mint a hangszeres jazz-zenészek játékában és a romákra jellemző hangképzésben. A szájdobolási képességeiről még nem is szóltam, pedig ha lehetne fokozni a dicshimnuszt, akkor mindenképpen itt tenném, ugyanis még soha sem hallottam olyan remek időkezelésű dobost élőben, mint Emilió száját. Egyszerűen ilyen már nincs is – gondoltam magamban.

A kezdeti fásultságomnak nyoma sem volt tehát a teltházas, zajos sikerű koncert végére, sőt Borlai még emlékezetesebbé tette az estét a ráadás előtti utolsó szám végén elkövetett hibájával. Történt ugyanis, hogy a szám végi generál pauzába teljes lendülettel „beleszaladt”, majd e fölött érzett aggodalma miatt teli torokkal „bocsánat”-ot kiáltott társainak és a közönségnek. Ettől aztán mindenki szakadt a nevetéstől úgyhogy bocsánatot kérni csak én fogok, amiért előzőleg nem olvastam el kellő figyelemmel a koncertet hirdető szóróanyagot és elkövettem a legnagyobb hibát: már jó előre megítéltem a még el sem hangzottakat.