Gyöngyi

Rondó a népzenei és világzenei lemezkiadásról, programszervezésről

2006.03.16. 00:00

Programkereső

Rovatunkban ezúttal három népzenei lemezkiadással és programszervezéssel foglalkozó szakembert kérdeztünk arról, véleményük szerint milyen tendenciák érvényesülnek mostanában a hazai népzenei és világzenei lemezkiadás, illetve programszervezés területén?

Kiss Ferenc

Kiss Ferenc (zeneszerző, népzenész)

Mint a hajdani Vízöntő, Kolinda, majd az Etnofon muzsikusa, és mint zeneműkiadó is, már a ’70-es évektől foglalkozom népzenével és világzenével, folyamatosan figyelve a tendenciákat. Megjegyzem: a „worldmusic” elnevezést csak jóval később ragasztották rá üzletemberek arra a műfajra, amit többen már azelőtt is játszottunk. Ez a nemzetközi terminológia voltaképpen annyit jelent, hogy a zene erősen kötődik valamely nép zenei hagyományaihoz, de bármilyen más elemmel is ötvöződhet. Ezért számos irányzata alakult ki: az igénytelen, olcsón szórakoztató, hatásvadász megoldásoktól kezdve az értékálló, kortárs feldolgozásokig. Kezdődött az ír-kelta kultusszal, az utóbbi évtizedben pedig a balkáni rezesek, a roma és a klezmer iránt volt nagyobb az érdeklődés. Persze eközben születtek magyar világsikerek is. A mai fogyasztói világban megváltozott a zene szerepe. Régen az ünnep része volt, legyen az áhítaté vagy mulatságé – ma mindenütt szól valamilyen kommersz változata: a plázákban, a WC-ben, a közértben, a reptereken, a taxikban… Ma a zene elsősorban üzlet – és minden eddigit felülmúlva folyik az emberiség szellemi és anyagi kizsákmányolása ezen a téren is. Ilyen helyzetben nem lehetnék optimista, de mégis megkockáztatom: ha majd a médiában nagyobb arányban kapnak helyet értékes produkciók, mint jelenleg, ha a nevelésben nagyobb súlyt helyeznek a népművészet megismertetésére és megszerettetésére, ha a kiadók, koncertszervezők nagyobb anyagi támogatást kapnak az ilyen jellegű rendezvényekre (nem feltétlenül állami pénzekre gondolok), akkor hosszú távon az embereknek elegük lesz a gagyiból. Akkor megjósolható, hogy a következő nagy hullámok egyike tőlünk, a Kárpát-medencéből fog indulni. Példátlanul gazdag a hagyományunk és nagyon tehetséges, felkészült fiatal előadóink vannak. Bartók és a többi nagy előd hatása és a mi tudásunk bennük fog kiteljesedni.


Gryllus Dániel

Gryllus Dániel (a Kaláka együttes vezetője, www.kalaka.hu)

Nem tudom, van-e egyáltalán tendencia. Gyanítom, hogy nincs. Mindenki próbálkozik, pályázik, támogatókat keres, ha pedig nem talál, akkor azért vállalkozik lemezkiadásra, mert szívügye, vagy azért, mert más módon érdekelt a dologban. Népzene? Világzene? Ez is ingoványos talaj. Itthon megjelenik egy népzenei lemez: ha kijut az országból, akkor világzenének hívják. (Egy Angliában élő, világzenével foglalkozó rádiós egyszer azt mondta, a világzene első hangjait a hetvenes évek elején, a Kapás utcai Kaláka klubban hallotta, jóllehet, akkor ezt az üzleti kategóriát még nem találták fel.) A Kaláka Zenebolt tapasztalata szerint – ahol 95%-ban magyar előadók felvételeit vásárolják – az érdeklődők nem stílust, hanem konkrét előadókat keresnek. Ami új lendületet adott a kiadónak és a boltnak, az a Hangzó Helikon sorozat eddig megjelent nyolc kiadványa. Igényes munkák, könyv és CD együtt – jó kézbe venni őket, büszkék is vagyunk rájuk. Ez talán tendencia, hogy akkor vesznek (és nem másolnak) új CD-t a zenekedvelők, ha a nyomdai kivitel is megnyerő. A koncertszervezés is állami támogatás- és szponzorfüggő. Egy koncertjegy tartalmazza az áfát, a jutalékot, az adót, a jogdíjat, a jegynyomtatást – ez majdnem a koncertjegy fele. A többi a terembér, a tiszteletdíjak, a technika, a propaganda – és a szervező díja (ha marad valami) Az itthoni propagandaköltségek és a jegyárak aránya egészen torz. Elképzelhető, hogy magyar népzenei együttesek koncertje támogatás nélkül, tisztességes honorárium mellett rentábilis lehet? Aligha. Van-e levonható tanulság? Talán az, hogy ezt a rétegműfajt – hasonlóan a szimfonikus zenekarokhoz, az operához, a színházakhoz és sok máshoz fontos, értékes kulturális területhez – a honi fizetőképes kereslet nem tudja eltartani. Ha van tendencia, azt gyakran a támogatók ízlése diktálja, ezért nagy a felelősségük.


Matisz László

Matisz László (sajtószervező, Fonó Budai Zeneház)

A táncház-mozgalomnak köszönhetően mára kialakult egy olyan szűk, de karakteresen népzene- és ezáltal értékorientált közönségréteg, amelyet illetően már többről van szó, mint kulturális identitáskeresésről. Ízlés, gondolkodás, sőt életmód jelenti itt a kötődést – még ha kissé illuzórikus is a dolog (sok nagyvárosi fiatalról is lévén szó). Vagyis azon kevés népek egyike vagyunk, amelyik népzenéjüket nem múzeumi tárgyként kezelik, de még csak nem is kultúrtörténeti érdekességként, amelyet dokumentálni s persze időnként feleleveníteni is szokás. (Mellesleg az „anyag” akadémikus feldolgozása gyakorlatilag kimerült, vagy inkább felülmúlhatatlanná vált Bartók, Kodály s néhány tiszteletreméltó követője által – ahogy Bach esetében a fúga.) Ehhez a jelenséghez alkalmazkodva működik öt-hét kiadó (Etnofon, Folk Európa, Hangvető, Hungaroton, Fonó stb.), amelyik népzene címszó alatt szinte nem is gondolnak másra, mint táncházas zenekarokra, esetleg olyan népzenei feldolgozásokra, melyek beleférnek a kiadói ízlésnormába. Talán valóban az utolsó dokumentációs jellegű sorozat a Fonó és a Hagyományok Háza Utolsó óra programja. A kiadói motivációk százszor inkább missziós vagy érzelmi jellegűek, mintsem anyagiak. Nem egy kiadó vezetője, munkatársa maga is népzenész. A világzene már kissé hektikusabb terület. A műfaj meglehetősen amorf, még ha a hazai produkciók nagyjából fele sejtet is némi kötődést a magyar népzenéhez. Sajnos olykor a kiadók sem képesek ellenállni a hatásos, gyorsan eladható blöffnek, mert az olcsó, digitális technika könnyen feledteti az időtállóság igényét.