Gyöngyi

Csalódottság

2006.03.20. 00:00

Programkereső

Óriási várakozással néztem John McLaughlin jazzt és indiai klasszikus zenét egyé ötvöző Shakti nevű zenekarának március 7-i koncertjének elébe.

Ezzel még nincs is semmi baj, azzal viszont már van, hogy olyan átütőerejű élményt vártam a már ősz gitárvirtuóztól és csapatától, mint amilyen az 1975-ben rögzített legendás Shakti című lemez nyújtott számomra. Az elmaradt „nagy durranás” miatt csak magamat okolhatom.

Utólag már mosolygok a gyermeki naivitáson, mely teljesen elkendőzte szemeim elől a már említett lemez rögzítésének időpontja óta eltelt harminc év „zenészt formáló” erejét, valamint a tényt, miszerint a kiadott koncertfelvételek egy művész pályájának legszebb gyöngyszemei, nem pedig átlagos előadások.

A koncert élményét teljesen tönkretehette volna a csalódottságom miatt érzett keserűség, de szerencsére még időben lelepleztem hibás szemléletmódomat, így végül mégis csak hálás voltam, hogy élőben láthattam a már kissé lelassult, fiatal kori, ropogós gitárjátékára csak emlékeztető zsenit, merthogy valljuk be: a közönség nagy része, velem együtt, csak miatta váltott jegyet, még akkor is, ha csapatában ő vezetett be a legkevésbé az indiai zene rejtelmeibe. Így a koncert hangulata inkább hasonlított egy cirkuszi parádéhoz. Szinte hallottam a hangosbemondót: „Magyarország, Magyarország! Talán utoljára élőben John McLaughlin és az egzotikus indiai zenészek! Jöjjenek, jöjjenek! Ritmuskavalkád, ritka hangszerek arzenálja...”

Ebbe a szerepkörbe azonban nem lehetett sem McLaughlint sem az „egzotikus” indiaiakat belekényszeríteni. Szemmel láthatólag egyáltalán nem érdekelte őket, hogy két-háromezer embernek játszanak vagy csak kettőnek. A koncert során végig a zene és a közös együttlét öröme állt a középpontban, nem pedig a szólisták képességei, vagy a magamutogatás, bár ezen azért elgondolkoztam Zakir Hussein koncertzáró szólója közben. Ha valaki az indiaiak közül, akkor ő biztosan megtanulta mitől döglik az európai „légy” tablaszóló közben. Hát kár, hogy ilyen gyorsan tanul, McLaughlin viszont pont ennek a képességének köszönheti, hogy végérvényesen bevonult a jazz és a világzene történelemkönyvébe.

Ugyanis körülbelül negyven évvel ezelőtt a még leginkább jazz-rockot, bluest játszó fiatal gitáros öt- hat év leforgása alatt annyira magába szívta az indiai klasszikus zene nyelvezetét, amennyire jazz zenésznek soha előtte és talán azóta sem sikerült. Ebben az időszakban jött létre az első Shakti zenekar melynek a jelenlegi tablás Zakir Hussein is a tagja volt. Érdekes, hogy az akkori ütőhangszeres T.S.Vinayakramnak fia, V. Selvaganesh vette át a helyét a jelenlegi zenekarban. A hegedűs L. Shankar helyére pedig egy fiatal elektromandolinos, U. Shrinivas érkezett. Ha jól értettem McLaughlin szavait, Shrinivasnak köszönhető az elektromandolin használata a Dél- Indiai zenében.

Az első Shakti nevű formáció, azonos című lemeze akkoriban feje tetejére állította a zenei világot, hiszen a bossa nova megjelenése óta ilyen mélységű kohézió nem jött létre jazz és más zenei kultúra között. Hát, hogy őszinték legyünk azóta se túl sok, de a mai zenekedvelő számára ez a lemez sem lenne olyan váratlan erejű, mert immúnissá váltunk a stíluskeveredésekre főleg, mert a sok korpa között gyakran még a disznó is elveszik (szegény már meg sem tud ennyi korpát enni), nem hogy az apró ékkövek.

0a7988da-8f6b-459f-8e1d-10bacd9049eb

Minden csoda három napig tart, tartja a mondás. Ez majdnem igaz az első Shaktira is, ha napok helyett éveket számolunk, ugyanis a lemez 1975-ös megjelenése után a csapat 1978-ban feloszlott. McLaughlin pedig roppant változatos karriert futott be, a legkülönbözőbb formációkkal, a Hammond orgonás triótól Miles Davis zenekarán át egészen a legendás, háromgitáros trióig, hogy aztán a 2000-es évek elején visszatérjen az indiai zenéhez a jelenlegi, második Shakti formációjával.

Sajnos ebben a zenekarban már nem akusztikus gitárt penget a mester, játéka ezáltal kevésbé ritmikussá és sokkal kisebb intenzitásúvá vált. Ám ennél lényegesebb, hogy esetében semmiféle szinkronelcsúszás nincs ha indiaiakkal játszik. Sok esetben ugyanis az európai zenészek sokkal csökevényesebb ritmus kezelésének következtében, apró de akár óriási idő-, periódus- és hangsúlyelcsúszások fordulhatnak elő, általában a főként üzleti céllal összeerőltetett indiai- európai koprodukciók esetében. Persze ez a probléma felmerülhet más stílusvegyítések kapcsán is. De ez a koncert nem laikusoknak szólt, legalább minimális indiai klasszikus zenei ismeret szükséges volt az értékes hallgatásához.

Hát én pont ennyivel rendelkezem, ezért örültem, hogy a zenészek egymás szólói alatt időnként kezükön jól láthatóan számolták a rágákat (ritmikai periódus), ami megkönnyítette számomra azok követését, bár őszintén bevallom, bonyolultabb rágák esetében a legnagyobb igyekezetem ellenére is eltévedtem az „erdőben” és csak a periódus végi jelző ütések nyújtottak némi támpontot. Szerencsére dúr és moll skálákhoz hasonló hangkészletű (thála) kompozíciók hangzottak el, így azok követése zenészeknek nem okozhatott gondot. Persze a vendég énekes Shankar Mahadevan olyan apró hangközöket intonált kristálytisztán, amiket az európai fül automatikusan a legközelebbi diatonikus hanghoz húz, úgyhogy akár még hamisnak is tűnhetett volna. A „HANG”- ként bekonferált indiai esetében erről azonban szó sem volt. Lenyűgözött végtelen hosszú dallamainak természete és intonációja. Az elektromandolinos szerepét ellenben nekem sajnos nem sikerült megfejtenem (az első shakti hegedű használatát szerencsésebbnek érzem). Nem tűnt se kísérő, se szóló, se ritmus hangszernek, és egyik szerepkörben se érezte igazán otthon magát.

Nem úgy, mint ütős kollégái, akik hátukon cipelték a produkciót, és hihetetlen összhangban dolgoztak. Külön érdekesség volt számomra Selvaganesh egyetlen önálló szólójának tempó változásai, ugyanis miközben a „mérő” lassult, a mozgásformák gyorsultak, és fordítva. Ezt a jelenséget még nem hallottam sem jazz lemezeken sem koncerteken. Mivel az indiai zenészek szinte szertartásszerűen helyezik magukat a muzsikálásra legmegfelelőbb ülőhelyzetbe, ezért várható volt, hogy ráadás nem lesz, bármennyire is tapsolt a közönség. Talán túlságosan is körülményes lett volna, újra elhelyezkedni, de lehet, hogy csak fáradtak voltak, mindenestre jobb is, hogy így alakult. Éppen a megfelelő lélektani pillanatban köszönték meg a közönség részvételét baráti zenés összejövetelükön, hiszen ahogy a mondás tartja: a csúcson kell abbahagyni!

2006. március 7. 20:00 Millenáris Teátrum. A Shakti zenekar koncertje. Km.: John McLaughlin (gitár), Zakir Hussain (tabla), Vinayakram Selvaganesh (kanjira, ghatam, mridangam), Uppalapu Shrinivas (mandolin), Shankar Mahadevan (ének)