Jácint

Megfogyva bár…

2006.03.21. 00:00

Programkereső

Tíz éve lehet annak, hogy a free jazz chicagói iskolájának királyai utoljára Budapesten jártak.
c410a4be-75a7-4f5e-a9ee-6beefb63252a

Akkor éppen négytagú volt a zenekar, akárcsak a kezdetekben, a ’60-as évek második felében: Joseph Jarman (1937) szaxofonos, az egyik alapító tag nem sokkal korábban (1993-ban) kivált az ötösből, illetve szüneteltette tagságát, hogy mindenestül Zen-buddhista tanulmányainak és a vallás gyakorlásának szentelhesse idejét.

Március 19-én este ismét látható és hallható volt a színpadon a brooklyni Jikishinkan Zen-dódzsó alapítója, viszont két másik beltag, a trombitás Lester Bowie és a bőgős Malachi Favors időközben eltávozott az árnyékvilágból, úgyhogy a 2006-os budapesti hangversenyre kíváncsiak fő kérdése ez volt: mihez kezd majd a három itt maradt muzsikus a két „pótolhatatlan” mester nélkül.

Az Art Ensemble of Chicagóról folyó közbeszéd egyik visszatérő, közhelyszerű motívuma az örökre eltávozottak pótolhatatlanságát érinti. A romantikus felfogás egészen a hangverseny megkezdéséig tartotta magát. Lényege az, hogy a chicagói avantgarde jazz öt apostolából álló zenekar minden tagját másokkal felválthatatlannak gondolja, s nem számol azzal a – például a klasszikus kamarazenéből is jól ismert – gyakorlattal, hogy még a legjobb együttesek felállása is változhat idővel, s ez nem feltétlenül jár együtt súlyos minőségi romlással. Gondoljunk csak Léner Jenő világhírű kvartettjére (1919), melynek tagjai később kicserélődtek, csak a primárius maradt a régi; vagy a Magyar vonósnégyes eredeti felállására (1935), melyből később egyedül Koromzay Dénes brácsás maradt az együttesben.

Nem is lehet vitás, hogy úgy senki más nem trombitálhat, mint Lester Bowie, és Malachi Favors bőgősoundját se lehet mindenestül imitálni. Ám ez nem is lehet az új AEC törekvése. Mint az a hangversenyen világosan megmutatkozott, a zenekar itt maradt emberei „csupán” két olyan új tagot akartak maguk mellé venni (hogy mindkettőjüket állandó tagként vagy csak turnézásokra, az egyelőre nem derült ki), akik mind stíluseszményükben, mind pedig hangszeres tudásban „pótolhatják” a szigorú értelemben véve természetesen pótolhatatlan eredeti tagokat. Malachi Favors helyére az a Jaribu Shahid került, akinek remek technikáját, elsőrangú kísérő képességét és pazar szólóit már James Carter első négy-öt lemezén megcsodálhattuk, élőben pedig Győrben találkozhattunk vele David Murray együttesében. Shahid tökéletes választás, annál is inkább, mivel basszusgitáron szintén jól játszik, úgyhogy hangszeresen is képes alkalmazkodni az AEC funky szerzeményeihez. A tegnap bemutatott sűrű, szinte végig az együttes „kemény” oldalát kiemelő program végén Shahidnak módja nyílt a ráadásban (az 1985-ös The Third Decade albumról ismert Funky AECOban) érzékeltetni, mennyire sokoldalú muzsikus.

Az AEC másik választása, ha lehet, még nagyobb felelőséggel járt, hiszen a teljesen egyénien, a jazz és néhány rokon műfaj szinte minden vállalható hagyományát felmutatva, ugyanakkor mindegyiktől ironikus távolságot tartva trombitált Lester Bowie, az 1999-ben elhunyt frontember, a modern jazz egyik legkarizmatikusabb alakja. Játékát ugyanannyira lehetetlen folytatni, mint Miles Davisét. Most se lehetett hát többről szó, mint a Miles Davis emlékzenekar esetében, ahol Wallace Roney lett az „új Miles”: betéve ismerni a repertoárt és a nagy előd stiláris trükkjeit, mégis saját hangon szólalni meg. Nos, a Roscoe Mitchell-Joseph Jarman-Don Moye összetételű zsűri választása a nálunk szinte egyáltalán nem ismert Corey Wilkes-ra esett. Budapesti teljesítménye alapján: korántsem véletlenül. A kistermetű Wilkes eredetiségben ugyan nem hasonlítható elődjéhez, de minden jel szerint igen jól megtalálta helyét az együttesben. Szólói erőteljesek voltak, az együttes improvizációkban is derekasan megállta a helyét, s a Bowie-féle iróniát látványos, de nem tolakodó attrakciókkal hozta vissza a zenébe: a néhai Roland Kirk nyomdokain haladva többször is több hangszert, szárnykürtöt és trombitát, illetve két trombitát fújt egyszerre. Shahidhoz hasonlóan benne is „multifunkcionális” muzsikust talált magának a három megmaradt együttestag: Wilkes saját EP-in hip-hop zenét játszik, ugyanakkor elkötelezett a chicagói free zene mellett is, tevékenyen részt vesz a The Jazz Institute of Chicago munkájában. 2003-ban lett a legendás együttes tagja.

Csupán néhány apró külsőség változott a két nagy ember távozta óta, különben minden a régi vágányon halad. Az AEC továbbra is a három fúvós fergeteges szólóira, valamint a minimalista szöszmötölésre és a jazz őseként emlegetett afrikai dobzenére építi előadását. Ezzel az utóbbival kezdődött a hangverseny, ami nem tűnt szerencsés választásnak, mivel a közönség talán nehezebben hangolódott rá a Don Moye monoton congajátéka feletti csengettyűzésre, játékhangszereken megszólaltatott dallamtöredékekre, csörgők és rövid szárú ütővel megzengetett fémtárgyak effektusaira, mint ha rögtön bevezetésként egy elsöprően lendületes számmal köszöntötték volna. Ugyanakkor a zenészek minden megnyilvánulása rejtélyes módon pontosan a helyére került, még a legkisebb csengőhang is épp a legmegfelelőbb pillanatban szólalt meg. A már nehezen mozgó, de arannyal átszőtt afrikai ruhájában és talán az Ezeregyéjszakából való vörös cipellőjében még mindig lenyűgöző látványt nyújtó Don Moye ma is hibátlanul osztja a ritmust, remekül swingel, de a fúvós front radikális tempóváltásaihoz is kiválóan alkalmazkodik. Joseph Jarman buddhista meditációi után is hű maradt velejéig ironikus, alkalmasint gyermekded stílusához, tegnap este talán szopraninószaxofon-szólójában volt a legjobb. Roscoe Mitchell ezúttal főként szopránszaxofonon játszott, a koncert egyik csúcspontja volt körkörösséget sugalló nagy szólója. Mindez azt mutatta, hogy az „Ancient to the Future” életérzés ma is létezik, sokunk nagy örömére.

(2006. március 19. 20:00 Petőfi Csarnok; Az Art Ensemble of Chicago koncertje; tagjai: Roscoe Mitchell (szaxofon, ütőhangszerek); Joseph Jarman (szaxofon, ütőhangszerek); Corey Wilkes (trombita, szárnykürt, ütőhangszerek); Jaribu Shahid (bőgő, basszusgitár, ütőhangszerek); Don Moye (dob, ütőhangszerek)