Lukács

James Blood Ulmer

2006.03.23. 00:00

Programkereső

Zenészi pályafutásom kezdetén gyakran felmerült bennem a kérdés: tud-e igazán jó bluest játszani a fehér ember? Számos példa van az „igen”-re és az ellenkezőjére is, bár azt hiszem inkább az ellenkezőjére.
7b0140a6-decf-4d8d-814b-3c91fbbe1352

Azonban még a jól sikerült „fehér” felvételek többsége is nélkülözi azt a megfoghatatlan tényezőt, amit a feketék teljesen ösztönösen éreznek és játszanak. Sokat lehet tőlük tanulni, főleg ha olyan tehetséges muzsikusok az oktatók, mint James Blood Ulmer zenekarának tagjai, akiket március 13-án hallgathatott meg a budapesti közönség.

Gyakran elfelejtjük mi, európaiak, hogy a zenét nem csak intellektuális vibrátornak lehet használni. Van egy sokkal egyszerűbb, és azt kell, hogy mondjam, sokkal kellemesebb módja a „használatának”, csak sajnos sokan közülünk ezt már elfelejtették: egyszerűen csak élvezni kell.

Sajnos én is gyakran a túlzottan agyalós zenehallgatók táborát szaporítom, ezzel rengeteg szellemi fáradalmat és lelki fásultságot okozok magamnak, de ez legyen az én bajom. Mikor azonban észrevettem, hogy a James Blood Ulmer zenekarának egyszerű, őszinte blues-ja hallatán is azon töprengek, hogy miféle cseles utalást, asszociációt bujtathattak el a furfangos zenészek pofon egyszerű számaikban, kénytelen voltam nevetni magamon: pont olyan vicces intellektüell lettem az évek során, mint akiken óriásikat hahotáztam fiatalabb koromban. Nem hittem el, de ezen a koncerten nem volt semmi csel, semmi utalás, semmi asszociáció, csak egyszerűen élvezetes zene.

Köszönöm James Blood Ulmer-nek (gitár, ének), Vernon Reid-nek (gitár), Charles Burnham-nek (elektronikus hegedű), Mark Petersonnak (basszus gitár), Aubrey Dayle-nek (dob), David Barnesnek (szájharmonika) és végül, hogy egyúttal a bevezetőmben feltett kérdésemre is válaszoljak, a FEHÉR Rick Steffnek(zongora, Wurlitzer, Hammond B-3, Accordion), hogy segítettek kilábalni a zenei okoskodás mocsarából és végre, hosszú idő óta először újra élvezhettem a zenét minden „hátsó szándék” nélkül.

Rick Steff tagsága a zenekarban annál is inkább óriási dolog, mert Ulmer korábban nem igazán csípte a fehér zenészeket, akik a feketék vizeire merészkedtek, de talán azóta már meglágyult a szíve, vagy egyszerűen csak kivételt tett. Inkább az előbbi a valószínű, mert néhány évvel ezelőtt a hazai Media Wave fesztiválon is két fehér kollégával bazsevált, úgyhogy előítélete talán fiatalkorával együtt, már régen tovaszállt.

A koncerten főként a gitáros 2003-ban megjelent Memphis Blood című albumának anyaga hangzott el. A lemez egy egyszerű blues lemez, a jól bevált frázisokkal, sémákkal, zseniális zenészi teljesítményekkel, átitatva a műfajra jellemző flegma, dögös életérzéssel. Érdemes szólni a dobos Dayle-ről, akinek az időkezelésére egyszerűen nincs szó, de mégis: Blues. Így kell játszani. Általában a blues-dobosok főleg a tempó mögé játszanak, ellenben Dayle nem egyszer épp az ellenkezőjét tette, sőt talán időnként még kissé sietett is. És mégis a legjobb blues dobolás volt, amit életemben hallottam. Játéka ledöntött minden klisét, amit erről a műfajról gondoltam és tudtam. Rádöbbentet: semmit sem tudok.

Tartogatott még meglepetést a koncert. Észre kellett, hogy vegyem: Ulmer gitárjátékában talán egy tiszta hangot sem lehet felfedezni, de szokványos dallamot se nagyon. Ezzel a produkcióval egy zeneiskolából úgy vágnák ki, mint a huzat. Bár feltételezem, ha akarna, azért tudna „szépen” is játszani, de könyörögve kérem, hogy ne tegye. Nagyon jó volt hallgatni koszos, recsegő csattogó gitározását manapság, amikor rengetegen törekednek tökéletes tisztaságra. Ő nem, és nagyon jól teszi. Pat Metheny-ből, John Scoefield-ból és Russel Malone-ból elég egy.

Ha mégis valami elemző utalásra törekednék, mindenképpen megemlíteném, hogy bár a bluestól nem idegen a kollektív improvizáció, de talán nem olyan nagymértékben, mint, ahogy az ezen az estén hallható volt. Talán Ulmer fiatal kori, Ornette Coleman zenekaránál tett látogatásának és az ott megtanult, harmolodic (Coleman által kifejlesztett improvizációs rendszer, mely a közös, folyamatos improvizáción alapszik) rendszernek nyomán szerethette meg a közös improvizációk légkörét, amiket jelenlegi zenekarában is előszeretettel használ, de amelyek nem hasonlítható az archaikus jazz kollektív „rázásaihoz”. Improvizáció helyett inkább közös építkezésről beszélhetnénk. A zene folyamatos pulzálásához mindenki egy kicsit hozzátesz a magáéból, így egy idő után a feldagadó kenyérhez hasonlóan duzzadó zenei erők hatalmas energiabázist hoznak létre, amelynek kisülésekor még a legmerevebb hallgató is kiugrik a székéből. Én sem nagyon tudtam megállni, hogy ne kezdjek ugrálni örömömben.

Ha már Mozart évünk van, egy kis megjegyzés: Talán az osztrák zseni is jobban örülne, ha némely művei kapcsán a többé/kevésbé hasznos elemzések mellett, szakítanánk némi időt az ugrándozásra is.

2006. március 13. 19:30. Művészetek Palotája - Nemzeti Hangversenyterem. "Memphis Blood” - James Blood Ulmer featuring Vernon Reid (USA). Km.: James Blood Ulmer (gitár, ének), Vernon Reid (gitár), Charles Burnham (hegedű, mandolin), Mark Peterson (basszusgitár), Aubrey Dayle (dob), Rick Steff (zongora, harmonika), David Barnes (szájharmonika)