Bence

Pont az „i”-re

2006.04.24. 00:00

Programkereső

A billentyűs legenda, Joe Zawinul és zenekara, a Zawinul Syndicate tavaszal ismét hazánkban járt. Jelenlegi partnerei tökéletesen megoldották az idős zseni utolsó alkotói periódusának legfőbb problematikáját.
c995bd2b-f6e0-4713-88bb-d29d8b32f590

Röviden a ritmusuralmú jazz-játékot, már amennyiben jazznek hívhatjuk a csapat produkcióját. Ha annak nem, hát akkor minek? Egyáltalán, honnan ez a furcsa koncepció, ez a szokatlan, teljesen megdöbbentő hangzásvilág? A kérdések megválaszolásához tennünk kell egy apró jazz-történeti kitérőt.

Joe Zawinul egy osztrák pásztorcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot, de hamar kiderült, hogy a bárányok helyett a zongora mellett a helye. Kis hazáját igen gyorsan „kinőtte”, így az Egyesült Államokba költözött szerencsét próbálni. Hamarosan „Cannonball” Adderley zenekarában kapott helyet, ahol tökéletesen magába szívhatta az akkori amerikai main stream jazz minden zamatát. Tehetségére felfigyelt többek között Miles Davis is, így zenekarába invitálta az ifjú zongoristát, aki először nem fogadta el meghívását. Saját bevallása szerint még nem volt kész a feladatra. Egy évvel később azonban már igen, így keveredett pályájának talán legmeghatározóbb szellemiségű zenei közegébe. Davis különleges gondolkodásmódja rengeteg fiatal zenész számára adott életre szóló inspirációt. Legtöbbjük később a jazz óriásaivá nőtték ki magukat. Köztük Herbie Hancock, Wayne Shorter, Mike Stern, Bill Evans, de szinte az összes ma élő jazz híresség szerepelt valamelyik Davis produkcióban, aki miután fiatalon alaposan kiaknázta a jazz harmonizálásában és dallam világában rejlő lehetőségeket, egyre jobban a ritmus viselkedésének, törvényszerűségeinek kutatásában merült el.

Példáját követve, Zawinul is, aki pályájának delén a Wheather Report nevű fúziós jazz-formáció legmeghatározóbb alakjaként vált világhírűvé, a zongoráról kissé megfeledkezve, billentyűsként, zeneszerzőként és hangszerelőként. „Sógorunk” későbbi produkciói művészi gáncsolhatatlanságuk ellenére is csak árnyképei voltak a Reportnak, így egykedvűen készültem a koncertre, várva a művész már jól ismert frázisait, ritmikai és dallamfordulatait.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azok egyáltalán nem köszöntek vissza rám, de a korábbiakhoz képest már új, megváltozott struktúrában. A szénből létrejövő gyémánt analógiájával azt hiszem, egészen pontosan megvilágítható ez a folyamat.

Kétszer volt szerencsém korábban élőben hallani a Zawinul Syndicate-et. Mind a két alkalommal úgy éreztem: valami hiányos szerkezetű építménybe botlottam. Szép, szép – gondoltam magamban – de valami még sincs rendben. Valószínűleg már akkor megfogalmazódtak Zawinul fejében azok a koncepciók, amelyeket márciusban tökéletesen érett formában csodálhatott a budapesti közönség, ám megvalósításukhoz feltehetőleg még nem találta meg sem a megfelelő partnereket, sem a legkifinomultabb művészi eszközöket. A szerkezetet már világosan látta maga előtt, de annak kitapasztalásához még hosszú évekre volt szüksége.

E „szerkezet” mely alapját képezi zenéjének Afrikából ered. Lényege két-három ritmusmatéria váltakozásában áll, mely váltakozások irányítója a dobkórusok vezetője. Utóbbi tiszt Zawinulra majdnem szó szerint értendő, ugyanis a billentyűs hangszerek és Linley Marthe basszusgitárja mellett csak Ana Paul Da Silva és Aziz Sahmaoui énekhangja (utóbbi is a koncert nagy részében ütőhangszereket szólaltatott meg) képviselte a dallam megszólaltatására alkalmas hangszerek csoportját, mivel a gitár Alegre Correa kezében is inkább ritmus hangszerként funkcionált és komplementer „színévé” vált Nathaniel Townsle dob-, és Jorge Bezerra konga és „csörgő-zörgő” tónusainak.

Zawinul nem restellte kihasználni a rendkívül színes nemzetiségű zenekarában rejlő lehetőséget, így a közönség legnagyobb örömére a három brazil, Ana Paul, Alegre és Jorge amolyan házi örömzenélésre hívta a hallgatóságot. Bár produkciójuk nem kapcsolódott szervesen a koncerten átívelő, már említett koncepcióhoz, azonban betekintést engedett a hamisítatlan brazil népzene világába. Bár nem ennyire elszeparált módon, de Aziz Sahmaoui is amolyan reklámemberré vált, mégpedig a marokkói muzsikáé, a Zawinul szerzeményekben hallatott „hazai” énekstílusa mellett egy különleges pengetős hangszer segítségével is.

Ennek tükrében korántsem mondható el, hogy a koncerten elhangzottak szigorúan egyetlen zenei problematika köré csoportosultak volna, mégis szembeötlő, vagyis inkább „fülbeötlő” volt a már említett ritmusközpontú játék egyeduralma. Szavakkal leírhatatlan az emberre tett hatása az efféle „ritmusorgiának”, talán csak egy atombomba felrobbanása kelthetett volna a közönség számára „felemelőbb” élményt. Nem is próbálkozom tovább, inkább mindenkit arra bíztatnék, hogy ha teheti, próbálja meg „elcsípni” a zenekart, lehetőleg élőben, ha ez nem lehetséges, akkor bármilyen formájú és működési elvű hanghordozó segítségével.

Talán ellen kellene állnom a giccses befejezés kísértésének, hogy lelkes áradozással öntsem nyakon az olvasót, abbéli örömöm fölött, hogy egy jazz-legenda végső nagy alkotásának, amolyan requiemjének fültanúja lehettem és a vissza nem térő élmény súlyától, valamint a kiválasztottság felemelő érzésétől fűtve, rögtön el is temessem szegény Zawinult. De most engedek a kísértésnek:

Boldog vagyok, hogy azon kiválasztottak közé tartozhatom, akik talán utoljára láthatták a művészt, amint felteszi munkásságának „i”-jére a pontot, akarom mondani „á”-jaira a vesszőket.

(2006. március 25. 20:00 Millenáris Teátrum - Joe Zawinul & The Zawinul Syndicate koncertje; tagjai: Joe Zawinul (billentyűs hangszerek, ének), Ana Paula Da Silva (ének), Aziz Sahmaoui (ének, ütőhangszerek), Alegre Correa (gitár), Linley Marthe)