Cecília

Egyensúly, kommunikáció, energia

2006.05.08. 00:00

Programkereső

A címbe foglalt három fogalom tömören kifejezi mindazt, amit a győri Mediawave fesztiválra látogató és helyi közönség április 29-én átélt Dave Holland hangversenyén.
d698f89f-ddb7-41b9-a13a-f3da103803a4

A zenészek könnyed eleganciával egyensúlyoztak a stílusok és a hangszerszólók között, példaadóan kommunikáltak egymással, és zenéjükből olyan tömény energia áradt, mely még a műfajban járatlanabb hallgatókat is hipnotizálta.

Hosszú út áll a most hatvanesztendős bőgős mögött. Kezdetben ritmusgitárján próbálgatta lefogni a popslágerek akkordjait, majd basszusgitárra váltott, végül Ray Brown és Leroy Vinnegar lemezeinek hatására beleszeretett a jazzbe és a nagybőgőbe. Basszusgitárját eladta, és az árából megvette első bőgőjét. A korábbi hangszereiből kicsalhatatlan hanggazdagsággal és kifejezőerővel szembesült a muzsikus a nagytestű basszushangszer megismerésekor. A fiatal Holland előbb a brit jazzvilág szólistáit (John McLaughlin, Evan Parker stb.) kísérte, majd a Londonba látogató amerikai sztárok foglalkoztatták fellépéseiken – például Bill Evans, aki 1968-ban néhány koncertre leszerződött a Ronnie Scott’s Clubba. Itt hallotta meg Holland játékát az épp Angliában tartózkodó Miles Davis, a jazztörténet egyik legjobb fülű zenekarvezetője, aki ismeretlen fiatal muzsikusok produkcióiban képes volt meghallani a leendő géniuszt. Davis hívta meg Hollandet Amerikába, s a még mindig pályakezdőnek számító bőgős nevét egyszeriben megtanulta a világ, miután neve ott díszelgett a trombitás sok vitát kiváltó fúziós, illetve a jazzrock irányába mutató albumain, az 1968-as Filles de Kilimanjaro-n, a következő év késő telén felvett In A Silent Way-n és az 1969 nyarán rögzített Bitches Brew című dupla lemezen.

A hetvenes években Dave Holland már a legkeresettebb kísérők egyikének számított: játékát az évtized szinte valamennyi új stílusú jazzlemezén és -formációjában hallani lehetett. Csak néhány példa: 1971-ben a kísérletező Chick Corea, 1973-ban Joe Henderson, 1974-ben Lee Konitz, 1975-ben a Gateway trió és 1979-ben George Adams albumait erősítette a brit bőgős közreműködése. S hogy négy évvel korábban Miles Davis jó szemmel szúrta ki játékát a londoni klubban, azt 1972-ben Holland forradalmi jelentőségű Conference Of The Birds című debütáló ECM-albuma is jelezte, melyen a kéttagú ritmusszekciót két fúvós frontember, Anthony Braxton és Sam Rivers egészítette ki, illetve egy jóval kevésbé ismert felvétel még 1968-ból, melyet a Spontaneous Music Ensemble jegyzett. A madarak tanácskozása a müncheni lemezkiadó egyik legsikerültebb vállalkozása lett. A korszak egyik klasszikusa, melyen Barry Altschul alkalmasint marimbán játszott, azon a hangszeren, mely a jelenlegi Holland-kvintettben is az egyik legizgalmasabb színfoltnak számít.

Egy évtizeddel később fogalmazódott meg a bőgősben egy saját állandó zenekar létrehozásának terve. Első csapatában három fúvóst alkalmazott, a trombitás Kenny Wheelert, a szaxofonos Steve Colemant és a harsonás Julian Priestert. Később Steve Wilson vette át Coleman szerepét, egy ideje pedig Chris Potter látja el az egyik frontszerepet. Priester helyét egy idő után Robin Eubanks foglalta el, s a doboknál 2003 óta Nate Smith ül. A kvintett legutóbbi – dupla – albuma megjelenésekor a Boston Globe kritikusa azt írta: „Lehet, hogy nincs ma ennél jobb működő jazz-zenekar.” S hogy az újságíró nem a levegőbe beszélt, azt nem csupán a kvintett (és Holland) számos művészeti díja, illetve lemezeik rendkívül kedvező fogadtatása bizonyítja. Aki élőben hallgatja őket, meggyőződhet róla, hogy valóban a mai jazz egyik legdinamikusabb, a műfaj megannyi erényét a legmegfelelőbb keverékben sűrítő zenekarát hallja.

A két ütős foglalja el a színpad egy-egy oldalát, elöl, kicsit beljebb kapnak helyet a fúvósok, hátul középen pedig a zenekar irányítója áll. Holland a kvintett gravitációs pontja. Mintha minden, a széleken felszabaduló erő szüntelenül felé áramlana, ő pedig fordít egyet az erők irányán, így cirkuláltatva a kvintett energiapályáit. Holland mosolygós és szerény, amilyen világéletében volt. Hol a bonyolultnál bonyolultabb ritmusokat ontó Nate Smith, hol a szerényen szólózgató vibrafonos-marimbás Steve Nelson felé küld egy elégedett pillantást, ha kell, konvencionális tempóban kiszolgál, máskor viszont magához veszi az irányítást valamelyik szólistától, és szinte követhetetlen sebességgel vágtat a vastag húrokon. Holland egész játékát olyasfajta könnyedség és oldottság jellemzi, amivel kevés kollégája büszkélkedhet. Csendesen irányít (ahogy Miles Davistől megtanulta), s a ragyogóan megírt témákra hagyja szabadon improvizálni muzsikustársait. A koncertnek egyetlen pillanata sincs, amikor a bőgős indokolatlanul dominálná a hangzást. Eubanks, Potter és Nelson – maguk is elsőrangú zeneszerzők – mértéktartóan rögtönöznek, mesterien kommunikálnak, egy-egy motívumot továbbadnak egymásnak, amit a következő szólista bont ki a maga teljességében, s ez így megy a kompozíciók utolsó hangjáig.

Bevallom, a győri koncert elején, az Ebb And Flow című szám alatt még úgy éreztem, kétesélyes hangversenyre kerültem, ahol a világhírességek nem fogják összetörni magukat a közönség kegyeiért. Ahogy azonban a következő, egzotikus hangulatú kompozíció elindult, minden kezdett megváltozni. Steve Nelson afrikai színeket vitt a zenébe marimbáján, és Robin Eubanks legalább két hosszabb szólóval tette felejthetetlenné aznap esti játékát. Full Circle című száma a Holland-együttes egyik legsikerültebb repertoárdarabja. Chris Potternek talán több időre volt szüksége a játékba való belefeledkezéshez, de a harmadik számtól kezdve szerencsére főleg tenorszaxofonon kezdett dolgozni, és szólói percről percre intenzívebbek lettek. A szaxofon-harsona-bőgő háromszög mint zenekari mag produkcióján különösen jól meg lehetett figyelni a magasrendű kompozíciós zene és a szabad improvizáció mesteri amalgámját, ahogy tuttik és szólók, illetve különböző stiláris egységek a kvintett kohéziós erejének engedelmeskedve makulátlanul kifaragott tömbökké álltak össze. Az öt muzsikus komplementer zenei elképzeléseit csak egy szuperintelligens motor – Dave Holland – és egy hozzá szellemiekben is felnövő, fegyelmezett csapat képes ennyire szubtilis formákba kovácsolni. Aki hallotta már a jelenlegi formájában 1997-től létező zenekar albumait, így a legutóbbi, a Birdland klubban felvett Extended Play-t, megérezhetett valamit abból a harmóniából és erőből, amit április 29-én szűnni nem akaró vastapssal jutalmazott a győri közönség.

(2006. április 29., Győr, Richter Terem; A Dave Holland Quintet koncertje; tagjai: Dave Holland (bőgő), Chris Potter (tenor- és szopránszaxofon), Steve Nelson (vibrafon), Robin Eubanks (harsona), Nate Smith (dob)