Olivér

Egy este Harry Sokallal Ipolyságon

2006.05.09. 00:00

Programkereső

Megszokhattuk már, hogy az Ipolyságra invitált külföldi muzsikusok izgalmas zenei kalandokra csábítják a közönséget, ám az eddigi vendégek többnyire csak szűkebb körben ismert előadók voltak. Május 4-én este viszont egy Európában és Amerikában egyaránt elismert sztár, a szaxofonos Harry Sokal látogatott el a szlovák kisvárosba, hogy egy nemzetközi kvintett élére álljon ezüst Selmerével.
ed0d4f3f-5873-4c76-8009-7f43733d1e53

Az osztrák szaxofonos bejárta a világot, a műfaj rengeteg világklasszisával lépett közösen porondra. Art Farmer együttesének tagjaként két hétig muzsikált New York egyik legismertebb jazzklubjában, a Sweet Basilben, de az ipolysági publikum méltán érezhette úgy, hogy a sztár itt se játszott kisebb erőbevetéssel, mint az amerikai klubban, ahol például honfitársa, Joe Zawinul is a közönség soraiból hallgatta játékát. Az ez alkalomra összeállt szlovák-osztrák-magyar kvintettnek csak egyetlen próbára volt ideje, úgyhogy a zenészfül meghallhatta tolmácsolásaikban az egymás stílusát még csak kóstolgató, nyersebb megoldásokat, az efféle apróságok felett elsikló hallgatók azonban fenntartások nélkül átadhatták magukat a lebilincselő standardeknek, majd a szerényen a szólisták mögé húzódó szlovák pianista – részben népdalokra épülő – szerzeményeinek.

Pavel Bodnár izgalmas, Brubecket idéző 5/4-es kompozíciót varázsolt egy szlovák népdalból, Sokal pedig, akinek amúgy nem kenyere a túl sok vibrato a szopránszaxofonon, ezúttal egy kicsit úgy fújta egyenes hangszerét, mintha tárogatón játszana. Az osztrák művész tenorjátéka még a legzártabb füleket is felnyitotta. Megvillantotta stíluskínálatának sokféleségét, tónusainak sokszínűségét és remek érzékét a melódia iránt. Hol egy-két taktusnyi Coltrane-hangulat, hol a még régebbi nagyok, Hawkins és Webster levegős játéka rémlett fel a standardek hallgatásakor. Sokal az évek során gyönyörű, telt hangzást dolgozott ki hangszerein, soundja tiszta és öblös. De mire túlságosan elandalodtunk volna a régi szép napokon, valami sokkal modernebbet kezdett játszani, mintha a brechti elidegenítési effektust alkalmazná a zenére.

A zenekar másik frontembere a Bodnár-szerzeményekre beálló szlovák hegedűvirtuóz, Stano Palúch volt. Szólóiban természetesen keveredtek a „világzenei” és a jazzes elemek. Nagy élvezettel játszott, és szólóit sok apró motívummal díszítette. Érdekes élmény volt ezt a felfogást hallani tőle, hiszen a Nothing But Swing trióval 2004-ben kiadott közös lemezén sokkal több swinget vitt bele játékába. A szlovák trióból tegnap csak Peter Solárik dobos volt hallható, de játékával ismét honorálni tudta az együttes híveinek (például e sorok írójának) bizalmát.

Magyarországot a fiatal Horváth Balázs bőgős képviselte az együttesben. Intelligens és alkalmazkodó játékával jól egészítette ki az alkalmi csoportosulás hangzásvilágát. Nemzetközi együttesekben közreműködő, alig ismert darabokat megszólaltató kísérőink játékában alkalmasint ritmikai zavarokat észlelhetünk, kreatív együttműködés helyett konvencionális asszisztenciát vehetünk észre. Horváth Balázs azonban tökéletesen megtalálta helyét a formációban, s nyilván tovább stabilizálná pozícióját, ha a zenekar folytatná közös szereplését.

Harry Sokalt tegnap is bárki felismerhette jellegzetes külleméről: híres pepita keretes „groovy” szemüvege ugyan már régebben eltört, de most egy hasonlóan figyelemreméltó okuláré mögül vizsgálgatta környezetét. Tűhegyes csizmáját az egész Vadnyugat megirigyelte volna. Szívesen megkóstolta a helyi vörösborokat, és őszintének tűnt a hangja, amikor magyar beszélgetőpartnerének a villányi nedűket dicsérte. Mint ahogy azt is meggyőződéssel állította, hogy egykori pianista partnere, Szakcsi Lakatos Béla a világ egyik legjobb zongoristája.

(2006. május 5., Ipolyság, Szlovákia; Harry Sokal koncertje; az együttes tagjai: Harry Sokal (tenor- és szopránszaxofon); Stano Palúch (hegedű); Pavel Bodnár (elektromos zongora); Horváth Balázs (bőgő); Peter Solárik (dob)