Cecília

"... mint egy kaméleon"

2006.05.10. 00:00

Programkereső

Harry Sokal pályája és mindennapi zenei gyakorlata jól bizonyítja, hogy a jazz minden esetleges nemzeti karakterisztikum ellenére is elsősorban nemzetközi műfaj.

Harry Sokal

Tíz évesen kezdett jazzt játszani. Negyed évszázadot töltött Art Farmer amerikai trombitás zenekarában. 1977 óta tagja a világ egyik legjobb nagyzenekaraként számon tartott Vienna Art Orchestrának. Fellépett Art Blakey és Idris Muhammad, Michel Portal és Wynton Marsalis, Johnny Griffin és Palle Mikkelborg mellett, hogy csak néhány jól csengő nevet említsünk külföldi zenei partnerei közül. Az osztrák jazzt képviselte Carla Bley nagyzenekarában, a Daniel Humair személye körül kikristályosodó párizsi jazz-szcénában, az EBU Big Bandben és Münchenben, DJ Sven Väth modern jazzprojektjében? Igen is, meg nem is. Sokal magával ragadó szaxofonsoundjában, játékának sokszínűségében, zenei rugalmasságában is elsősorban a műfaj országhatárokat nem ismerő egyetemessége nyilatkozik meg. A muzsikussal készült alábbi interjút 2006. május 5-i ipolysági koncertje előtt rögzítettük.

- Úgy tudom, Art Farmernek két zenekara volt, egy amerikai és egy osztrák.

- Így van. Magam huszonnégy éven át voltam tagja az Art Farmer-zenekarnak. Azt hiszem, a jazz legtöbb titkát Art Farmertől tanultam el. Persze Fritz Pauertől is ellestem ezt-azt, de Art Farmer volt az igazi. Ő aztán tudta, hogyan kell jazzt játszani! Az ő játéka osztályon felülinek nevezhető. Mindent tudott arról, hogyan kell balladákat megszólaltatni, hogyan kell egy ismert számot interpretálni. A legtöbb fiatal muzsikus csak az akkordváltásokra figyel. Semmi új nincs abban, ahogy előadnak egy dalt. De az igazi jazzmuzsikus magát a dalt adja elő. Érted?

- Több más állandó zenekarnak is tagja vagy.

- Igen. A legismertebb ezek közül a Vienna Art Orchestra. Nagyon hosszú ideje vagyok velük. Jövőre fogjuk ünnepelni az együttes harminc éves jubileumát.

- A Vienna Art Orchestra ma Európa egyik legjobb jazz-zenekara…

- …ha nem a világ egyik legjobbja! (nevet)

- Soroljuk tovább. Együtt dolgoztál az altszaxofonos Wolfgang Puschniggal is az 1983-ban New York-ban rögzített Red-White-Red & Spangled című albumon.

- Az már régi lemez. Van egy újabb közös kvartettünk is, amellyel tavaly adtunk ki egy albumot a Universal-nél. Voices Of Time lett a címe.

- A fúziós világba szintén elkalandoztál Rave The Jazz! című koncertlemezeden, 1996-ban.

- Úgy van, és két évvel később kiadtunk egy hasonló hangulatú lemezt Full Circle címmel, szintén a Universal Recordsnál.

- A Full Circle is az osztrák jazzt bemutató sorozat részeként jelent meg, mint a ’83-as, Puschniggal közös album?

- Nem. Ez egy különálló kiadvány. De hadd említsem még meg a Roots Ahead című triólemezemet is. Mario Gonzi dobol rajta, és Mathias Pichler a bőgős. Ezen főleg standard darabokat játszom. Tudod, miután 1999 októberében Art Farmer meghalt, mindenféle zenét kezdtem játszani. Lírai zenéket, tüzes tempójúakat, sőt, funky darabokat is. Egyikről se akartam soha lemondani. Volt tehát a hagyományosabb jazzvilág, amit Farmer zenekarából hoztam, és volt a fúziós zene, a modernebb hangzások, amik szintén izgattak. Art Farmer halála hirtelen következett be. Én meg vittem tovább a projektjeimet. És tudod, egy- két évvel később egyszer csak kiüresedtem…Valami nagyon kezdett hiányozni. Hiányoztak a gyökerek. Akkor azt mondtam magamnak: vissza kell térni ismét a gyökerekhez, ahonnan erőt meríthetek. Nos, ezért van az, hogy a triólemezen csak standard darabok szólalnak meg. Persze modern felfogásban, de mégiscsak a hirtelen távozott Art Farmer szellemében. Rá is írtuk a lemezborítóra, hogy Art Farmer emlékére és tiszteletére játsszuk a darabokat. Természetesen néhány olyan számot is eljátszottam itt, amit régebben Art Farmer zenekarával szintén műsorra tűztünk. Úgyhogy ez végül egy tribute-album lett. Másfelől olyan zenék is találhatók a lemezen, amelyeket Coltrane-élményem magyaráz.

- Egy-egy ponton jól hallható a Coltrane-hatás a zenéidben. Mindez azt jelenti, hogy nem hiszel a független európai jazz létezésében?

- De, feltétlenül hiszek!

- Akkor hogyan definiálnád a különbséget amerikai és európai jazz között?

- Az európai jazz sok különböző ország és kultúra jazz-zenéjét jelenti. Nagyon eltérő gyökerekből és kulturális hátterekből táplálkozik ez a zene. Mindegyik európai zenésznek megvan a maga saját értelmezése. Mindegyikük egy-egy külön lélek. Meghallgatod Jan Garbareket, és eléd tárul az összes északi melódia, az olaszokat hallgatva gyakran érzed azt a bizonyos szentimentalizmust, igaz? A spanyoloknál ott a tüzes ritmus, a franciáknál a kaotikusnak ható free játék. A balti államokból származó, vagy a román jazzben is megtalálható egy speciális hagyomány lenyomata. Úgyhogy mindebből egy rendkívül sokszínű európai jazz alakul ki. Ettől olyan érdekes ez a zene. Egy New York-i muzsikus másképp játszik, mint egy Los Angeles-i, mégis, azt hiszem, kisebb köztük a különbség, mint két európai jazz-zenész attitűdje között, holott azok csupán ezer kilométerre laknak egymástól. Talán ez teszi az európai jazzt olyan különlegessé és szívhez szólóvá, míg az amerikai jazz-zenészeknél szinte tökéletes a technika és a hangzás. Én olyan vagyok az európai jazz-zenészek között, mint egy kaméleon. A rólam szóló kritikák gyakran beszélnek arról, hogy társaim közül én játszom a leginkább amerikai módon. Ezt a technikámra és a soundomra értik. Másfelől azonban tudok nagyon líraian és meleg hangon is játszani. Egyes darabjaimból kihallható egy bizonyos osztrák melankólia. Ezt nevezem én alkalmanként kaméleon-természetnek.

- Ez lett volna épp a következő kérdésem: mi teszi egyedivé az osztrák jazzmuzsikát?

- Azt hiszem, ezt a kérdést már megválaszoltam. De azért az még elmondható, hogy az osztrák jazz-zenészeknek általában nagyon jó a ritmusérzékük, akár a magyaroké, de nagyon sok melankólia is van az osztrák jazzben.

- Azért akadnak itt igen erőteljes muzsikusok is. Nemrégiben hallottam Robert Bachner harsonás két lemezét, aki kifejezetten energiagazdag muzsikát játszik.

- Így van, Robert Bachner valóban nagyon erőteljes fickó. Ez is benne van az osztrák jazzben. Mi osztrákok néha olyanok vagyunk, mint a favágók.

- Sok zenét hallgatsz?

- Nem.

- És ha mégis?

- A régieket.

- Úgy érted, klasszikus zenét?

- Nem. Gene Ammons vagy Sonny Stitt lemezeit. De előfordul, hogy az újabb muzsikusok albumait rakom fel. Chris Pottert, Joe Lovanót, Mark Turnert. Teljesen újfajta technikákat dolgoztak ki a szaxofonozásban. Chris Potter félelmetes, szinte mindent tud. Mégis úgy érzem, Joe Lovano egy kicsit mintha mélyebb volna.

- Szopránszaxofon-stílusodra hatott valaki közvetlenül?

- Dave Liebman, Wayne Shorter és az Elvin Jones Trio szaxofonosa, Joe Farrell. És persze Steve Lacy.

- Jut időd valamilyen hobbira?

- Igen, búvárkodom. Sokfelé jártam már, például a Galápagos-szigeteknél, a Maldív-szigeteknél, vagy a Vörös-tengeren, a szudáni partok közelében.

- Kerültél már veszélyes helyzetbe is, például a cápák miatt?

- A cápák félénk állatok. Nem a nagy fehér cápáról beszélek, de azzal a búvárok nemigen találkoznak.

- Megörökítetted valaha a víz alatti világot valamelyik kompozíciódban?

- A tengerek alattit még nem. De írok kísérőzenéket tudományos ismeretterjesztő filmekhez, amelyek a vizek szennyezettségére hívják fel az illetékesek figyelmét. Egyszer épp a Traun folyóban búvárkodtam, és a víz alá került római kori utcákat és épületeket bámultam, amikor észrevettem, hogy a sügérek táncszerű mozgásokat végeznek hátrafelé, amikor ikrát készülnek rakni. Nos, ezeket az utánozhatatlanul szép mozdulatokat megörökítettem egy kompozícióban, melynek A sügér tánca címet adtam.