Kelemen, Klementina

Harsány emlékezés Jimi Hendrixre

2006.05.25. 00:00

Programkereső

A World Saxophone Quartet először Budapesten A jazzisták – elsősorban a műfaj hard core szurkolói – számára kitalált „szaxofon kvartett” formátum alighanem legtekintélyesebb képviselője a négy fekete muzsikust tömörítő World Saxophone Quartet, mely 1977-ben hallatott először magáról, akkor még Hamiet Bluiett–Julius Hemphill–Oliver Lake–David Murray összeállításban.
e7acc2dc-202c-4991-88da-c8c4fa72b14b

A nevek sorrendje szándékos, hiszen a frissen megalakult zenekarban szinte second-class citizennek számított a fiatal (22 éves) David Murray a harminchét éves Bluiett és Hemphill, valamint a harminchárom éves Lake mellett. A változás az első néhány lemez kiadása után volt először megfigyelhető. Fokozatosan David Murray vette kezébe a zenekar irányítását, ő volt az egyik alapító tag, aki máig, harminc éven keresztül segített életben tartani az együttest. Murray nem csupán a tág értelemben vett Great Black Music egyik nagyhatású képviselője, hanem fontos szerzeményekkel járult hozzá ahhoz is, hogy a WSQ-et a komponisták zenekarának nevezhessék. A Ming vagy a Murray-nél sokkal később felbukkanó Fast Life a szaxofonegyüttes korai időszakának java terméséhez tartozott, majd 1999-ben olyan lemezük is piacra került (M’Bizo), amelyen minden szerzemény a tenorszaxofonost dicsérte.

A „composer-improviser” négyes ugyan saját anyaggal is világszenzációvá tudott válni, mégis gyakran nyúlt az elődök és kortársak életművéhez, elsősorban tematikus lemezeken. 1986-ban Duke Ellington, 1998-ban Miles Davis emlékének adózott egy-egy albummal, az 1988 novemberében rögzített Rhythm And Blues pedig – nomen est omen – olyan számok új arrangement-jával állt elő, mint az egykori O’Jays For The Love Of Money-ja vagy Otis Redding (Sittin’ On) The Dock Of The Bay című slágere. Semmi meglepő nem volt tehát abban, hogy a Jövő Házába meghirdetett első budapesti koncertjük plakátjain az „A Tribute to Jimi Hendrix” hívogató közcím díszelgett. Eljött hát az idő, mondhattuk magunkban, amikor a legfrissebb összeállítású WSQ is előveszi a nagy rock- és bluesgitáros életművét, amely egyébként teljes mértékben rá is szolgál a hódolatteljes feldolgozásokra. De vajon sikerülhet-e egy efféle vállalkozás? Vagy a feldolgozásokra nem vonatkozik az, amit egy francia szakember mondott Hendrixről, hogy tudniillik egyfelől utolérhetetlen, másfelől pedig utánozhatatlan?

A gyakorlat azt mutatja, hogy az 1970-ben elhunyt mester játéka ugyan valóban páratlan, de azért követhető (Stevie Ray Vaughan), ami pedig a szerzeményeket illeti, azok nagyon is feldolgozhatók, mondhatni kiválóan alkalmasak akár jazz-átiratok készítésére. Ezt már évekkel a WSQ budapesti koncertje előtt tudni lehetett: aki ismeri például a Christy Doran–Fredy Studer–Phil Minton–Amin Ali–Django Bates kvintett Play The Music Of Jimi Hendrix című albumát (1994), jól tudja, milyen nagyszerű alapanyag a Foxy Lady, a Purple Haze vagy a 3rd Stone From The Sun, különösen olyan irónikus kedvű, ihletett, az eredeti zenével hallhatóan élő kapcsolatot ápoló muzsikusok kezében, mint amilyenek a ’94-es lemezen együtt dolgoztak.

Az ezek után különösen nagy érdeklődéssel várt budapesti koncertet hét muzsikussal hirdették meg. A hír úgy szólt, hogy a WSQ mellett fellép majd Craig Harris pozanos, Jamaladeen Tacuma basszusgitáros és a fiatal Lee Pearson dobos. Craig Harris a második ráadás végéig, sőt, a villanygyújtásig sem érkezett meg, s az is különös volt, hogy az egy ideje gyakorta megüresedő „második altszaxofonosi szék”-ben (az elmúlt években ült már benne Black Arthur Blythe, Eric Person és John Purcell) ezúttal nem a plakáton feltűntetett Bruce Williams, hanem a valószínűleg a legtöbb néző számára teljesen ismeretlen, panamai származású, részben jamaikai gyökerű, s többek között a madridi konzervatóriumban tanult Jorge Sylvester foglalt helyet. (Azt hihetnénk, hogy az ismeretlen muzsikus jóval fiatalabb zenésztársainál, holott nagyjából egy idős Murray-vel.) De az ilyesféle apró malőrökre ügyet se vet a magyar közönség, ha a kissé borsos jegyárért jó zenével kárpótolják. Tegnap este nem egészen ez történt.

Míg a fentebbiekben emlegetett nemzetközi kvintett ötletgazdag, izgalmas és tartalmas lemezt szentelt a gitárosnak, az új WSQ inkább a közönséget könnyen rabul ejtő látványosságokra, zenecirkuszi mutatványokra, horizontálisan ható, mélységgel nemigen rendelkező bravúrdarabokra építette műsorát. Nem az egészet. Az első számot, a <iy>Cry Of Love albumról ismert Freedom-ot még kvartettben tolmácsolta a zenekar, in medias res kezdéssel, gyönyörű, erőteljes tuttikkal. A Freedom amúgy is ideális nyitószám: ritkán idézett himnusz a szabadsághoz, melyet Jimi Hendrix egy hónappal a halála előtt írt. Ő maga, illetve producerei is különlegesen fontosnak tartották a számot, hiszen az album hátoldalára nyomtatták a szövegét, többek között ezeket a korabeli hippi szub- és ellenkultúrát jól jellemző sorokat: „We got to stand side by side/ We got to stand together and organize/ They say power to the people/ that’s what they’re screamin’/ Freedom of the soul/ Pass it on, Pass it on to the young and old.” Minden ízében erőteljes energiazenét varázsolt ebből a szerzeményből a New York-i szaxofonegyüttes. És úgy tűnt, a hangverseny később is ezeket a jótékony erőket fogja a közönségre lövellni. Mind a négy szaxofonos robusztus szólókkal fűszerezte az előadást, majd a kvartett kiegészült szextetté. Tacuma tökéletes választásnak tűnt e programhoz, hiszen tudvalevő – például James Blood Ulmerrel való együttműködéséből –, hogy igencsak otthonos a bluesban és a progresszív rock változataiban. Lee Pearson pedig azonnal világossá tette, hogy nem csupán turnédobos, hanem igazi nagyágyú: váratlan pontokon elhelyezett akcentusai, gyakran aszimmetrikus játéka, teljesen egyéni ritmusképletei meggyőzően hatottak a szaxofonos phalanx mögött is.

Mégis Pearson szólójával kezdődtek a „bajok”, az immár egy rockkoncert erejével dübörgő If Six Was Nine című, a Szelíd motorosok-ból is ismerhető számban. Technikailag és ritmikailag egyaránt izgalmas, tucatteljesítménynek semmiképp se nevezhető dobszólónak indult Pearson önálló bravúrbetéte, de később a közönség elkápráztatására szolgáló bohóc- és bűvészmutatványba ment át a szóló. Pearson még kutyába is képes volt lemenni, és ütőivel villámgyorsan végigütögette a színpadot a viharos taps reményében. Meg is kapta. Ám ültek olyanok is a teremben, akik a WSQ koncertjére érkeztek, s akiket joggal zavart az efféle haknitrükk. Még fel sem ocsúdott a közönség a Pearson-féle delejből, máris újabb mutatvány következett az immár hajlott hátú, nehezen mozgó, ősz Hamiet Bluiett részéről, aki most változatos és magas színvonalú életművével, valamint a WSQ múltjával szembemenve bravúroskodott tartóra állított hangszerén – már amennyire az ilyesmi egy öregúrtól kitelik. Finoman szólva: nem volt felemelő látvány. Ismét egy kis igazi muzsikával öblíthettük le a baritonszaxofon-szóló lidérces élményét, amikor David Murray drámai bejelentést tett: Jamaladeen Tacuma fog szólózni. S valóban: a Body Metá-n és az In All Languages-en még Ornette Colemant kísérő basszer hosszadalmas jazz/rock szólót kanyarított a minden csillogást aranynak hívő magyar publikumnak. Közben az idő is telt, és a négy veterán fehér frottírtörülközőbe temethette sok munkától gyöngyöző homlokát.

A pihenők megtették hatásukat: a zenészek frissen vágtak bele az első ráadásba, ami a teremben uralkodó mérsékelten forró hangulathoz illően egy termetes blues volt David Murray inkább énekbeszédnek mondható vokáljával, a zenészek ismételt bemutatásával és méretre szelídebb szólókkal. Majd egy második ráadást is kikövetelt a lelkes nézősereg. Ezúttal az Axis: Bold As Love lassú slágerét, a Little Wing-et tolmácsolta a WSQ, sok megejtő részlettel, jelezve, hogy ők ma is nagyon jó muzsikusok. Ezt jó tudni és jó hallani – csak a hangverseny közepét, azt tudnám feledni!

(2006. május 23., a Jövő Háza; a World Saxophone Quartet hangversenye; az együttes tagjai: David Murray (tenorszaxofon); Oliver Lake (altszaxofon); Jorge Sylvester (alt- és szopránszaxofon); Hamiet Bluiett (baritonszaxofon); Jamaladeen Tacuma (basszusgitár); Lee Pearson (dob)