Jolán

Az örök Jimmy Smith

2006.05.29. 00:00

Programkereső

Furcsa alakja a jazz-történetnek Jimmy Smith. Miközben a Hammond B-3 felkent apostolaként, a jazz-orgonálás koronázatlan királyaként tartják számon, és egyértelműen a század legismertebb és legnagyobb hatású jazz-zenészei közé tartozik, szakmai körökben a megítélése legalábbis nem egyöntetű.

A New York Times jazz-kritikusa által összeállított, 200 tételt tartalmazó diszkográfia, az Essential Jazz Library például egyetlen egyet sem tartalmaz Jimmy Smith félévszázados orgonista működése alatt készített több mint 100 (!) felvétele közül. Persze, Jimmy Smith-nek sem minden felvétele remekmű, de ha tekintetbe vesszük a tempót, amellyel lemezei egy része készült, ez végső soron érthető. Egy idén újra közreadott Blue Note-felvétel, a The Sounds of Jimmy Smith például egy olyan háromnapos session egyik napjának a hangzó lenyomata, melynek nyomán öt Jimmy Smith lemez anyaga állt össze később.

Alfred Lion producer az alig egy éve a Blue Note-hoz szerződött orgonistafenomén számára a legkülönbözőbb formációkat hívta meg 1957. február elejére a Manhattan Towers Stúdióba, s a vendégzenészek listája igencsak illusztris: Art Blakey, Donald Byrd, Lou Donaldson, Hank Mobley, Kenny Burrell. A most újra közreadott lemezen azonban csak Jimmy Smith akkori triója játszik, vagyis Donald Bailey dobol és Eddie McFadden gitározik, illetve két szám erejéig beül a dobok mögé Art Blakey.

Ki szokták emelni, hogy Jimmy Smith játékának egyik különlegessége – túl a biztos basszusalapot nyújtó pedálszólamon –, ahogyan jobb kezével egyszólamú, kevéssé orgonaszerű, dallamhangszerekre emlékeztető szólókat játszik. Hogy éppen kit tekintünk e szólók mintaadójának, arról megoszlanak a vélemények; Jimmy Smith legszívesebben Charlie Parker szaxofon-szólóira hivatkozott a nyilatkozataiban. A Sounds of Jimmy Smith című lemezen ez a fajta játékmód mindenestre még kevéssé van jelen, s amúgy is valami jó értelemben vett nyersesség jellemzi az albumot. És a két szólóorgonán előadott szám, a saját szerzeményű Fight, illetve a jól ismert All the things you are egész egyszerűen észveszejtő: itt nemcsak a játékában később oly sokszor hiányolt zenekari hangzás van még jelen, de bizonyos pillanatokban az embernek az az érzése, hogy Jimmy Smith két keze és a két lába az egész univerzumot megzengeti.

512821bf-04dc-4b16-b8f6-cff310890271

Kevésbé elementáris egy másik újonnan közreadott Jimmy Smith lemez, az 1958-ban rögzített, de csak 1965-ben piacra dobott Softly as a Summer Breeze. Hogy az ember utólag hallja-e bele, hogy Jimmy Smith éppen a két felvétel között vett részt a Newporti Jazz Fesztiválon, és vált egy csapásra jazz-orgonista ikonná, nem tudom. Itt mindenestre már számos Jimmy Smith-es klisével találkozhatunk, de soha ne legyen rosszabb sorunk, minthogy ezeket a kliséket újra kell hallgatnunk. A felvétel egyik különlegessége, hogy itt egyetlen session alatt kétféle ritmusszekcióval dolgozott Jimmy Smith, vagyis ugyanaznap feljátszott néhány számot a fenti lemezen is hallható gitáros-dobos párossal, Eddie MacFadden-nel és Donald Bailey-vel, illetve egy másik ritmusszekcióval, a gitáros Kenny Burrell-lel és dobos Philly Joe Jones-szal. Másik érdekessége a lemeznek, hogy a felvételt megelőző két napon rögzítette Jimmy Smith két korszakalkotó albumát a House Party-t és a The Sermont.

Talán kijátszotta magát ez utóbbiak felvételén, talán csak gyengébb napot fogott ki, a Softly as a Summer Breeze mindenestre messze nem a legizgalmasabb Jimmy Smith-lemez. Azért ez is tartogat számos nagy pillanatot, s nemcsak a szólókban, hanem a rendkívül érzékeny kíséretekben. Az első négy számról feltételezhető, hogy azokat valójában Kenny Burrel egy soha nem megvalósult szólólemezére szánták: Burrel játssza a témákat és ő kezdi a szólókat mindegyikben, de erre utal az is, ahogyan Jimmy Smith orgonahangja megtámogatja a gitárt. És persze lenyűgöző a párbeszéd kettejük között, ahogy Jimmy Smith átvesz egyes fordulatokat a gitártól, hogy azokat ellássa a saját soul-os, funky-s névjegyével, majd egy pillanat alatt visszatérjen Burrel bebopos világába. A lemez legkevésbé izgalmas része az eredeti LP-n nem szereplő négy dal, melyek főszereplője az akkoriban nagy karrier előtt álló, azt aztán mégsem befutó Bill Henderson, akinek sem az énekhangja, sem az előadói stílusa nem szolgál túl sok érdekességgel.

A két lemez közül utóbbi nyugodt szívvel ajánlható a megátalkodott Jimmy Smith-híveknek, az előbbi viszont kifejezetten javallott minden jazzrajongónak.

(The Sounds of Jimmy Smith; Jimmy Smith (orgona), Eddie McFadden (gitár), Donald Bailey, Art Blakey (dob). Blue Note, 2005; Softly as a Summer Breeze; Jimmy Smith (orgona), Kenny Burrell, Eddie McFadden, Ray Crawford (gitár), Philly Joe Jones, Donald Bailey (dob), Bill Henderson (ének); Blue Note, 2006)