Gyöngyi

Fiatal jazzhegedűsök válaszolnak

2006.08.03. 00:00

Programkereső

Rovatunkban ezúttal a Radics Gábor Jazzhegedű Tehetségkutató három döntősét kérdeztük arról, miért éppen a jazz műfajt választotta hangszeréhez, a hegedűhöz?

Kézdy Luca

Kézdy Luca (V. helyzett, közönségdíjas)

A hegedűt hat vagy hét évesen választottam egy korosztályomnak szóló hangszerbemutató koncert során. Édesanyám elmondása szerint azt a meglehetősen egyszerű okot neveztem meg választásom miértjeként, hogy tetszett a hangja. Egy év múlva zongorázni is elkezdtem, ugyancsak szigorú tanári felügyelet alatt. Első eretnek gondolatom a zenével (főként az iskolával) kapcsolatban az volt, hogy titokban elmegyek egy hangszerboltba, veszek egy fuvolát, és megtanulom fújni csak azért, mert az jó. Szerettem volna egymagam, irányítás nélkül felfedezni egy hangszert, sajnos azonban akkoriban meglehetősen hiányos infrastruktúrával rendelkeztem egy ilyen akció végrehajtásához, így a fuvola kimaradt az életemből. Néhány év múlva viszont kaptam egy gitárt, amit felfedezhettem egyedül. Úgy látom, hogy a klasszikus zenétől az eredménycentrikus, versenyelven alapuló iskolai rendszer, illetve az a mentalitás térített el, ami az erős elvárásokkal kialakított megfelelési kényszer segítségével neveli növendékeit. Ez a fajta zenélés mindig teljesítmény volt inkább, mint öröm. A versenyek nem hoztak lázba igazán – sosem éreztem boldogságot egy-egy váza miatt, amit azért kaptam, mert eljátszottam valamit egy vastag függönynek éppen úgy, ahogy az valaki szerint jó. Megtanult és sztereotip érzelmeket kellett közvetíteni egy adott darabban, amelyek ritkán estek egybe sajátjaimmal. Az egyetlen „díj”, amelynek igazán örültem akkoriban, Börni kutyám, aki egy országos szolfézsverseny különdíja miatt jöhetett velem Gödöllőről, ahol született. Idővel, kitartással talán profi színésze lehettem volna hangszeremnek… Harmadikos gimnazista voltam, amikor kiderült, hogy az egyik osztálytársam gitározik egy kicsit. Elkezdtünk hajnalonként bejárni a suliba, és nyolcig prüntyögtünk az alagsorban. Örültünk, hogy találtunk egy jó játékot. Akkor kezdtem el figyelni a zene működését, figyelni a másikat, reagálni rá, kommunikálni – a zene egy nagy játszótérré vált. Számomra a zene – elsősorban az improvizatív, instrumentális, illetve szöveg nélküli – a legpontosabb és leggyorsabb kommunikációs forma, két pont közt az egyenes. Nem ad lehetőséget félreértésre, csak őszintén lehet részt venni benne. Mivel nincs körülírható, konkrét tartalma, születése pillanatában maga választhatja meg irányát. A játéktér hatalmas, hiszen a szabályok következetesen, legegyszerűbb formájukban generálják egymást. A technikai felkészültség – amit egyébként a klasszikus iskola alapoz meg legjobban – azért fontos, hogy minél kevésbé akadályozzuk a zenét a maga jelen idejű mozgásában. Az improvizáció az esetlegessége miatt izgalmas: hogy sikerülhet jól és rosszul. Attól lesz élő, hogy az egymást követő pillanatok megszámlálhatatlan lehetőségei közül csak egy válhat valóra. Egyszerre kell beleolvadni az előbbiekből következő jelen pillanatba, és előre sejteni a mostaniból következő pillanatok lehetőségeit. A zene ideje teljesen mást jelent egy meglévő darab előadásakor, és mást, amikor éppen születnek a hangok. Számomra utóbbi az izgalmasabb.


Sárközi Lajos

Sárközi Lajos (I. helyezett)

A hegedűhöz úgy jutottam el, hogy apukám is hegedűs, de nekem egyébként is ez a hangszer tetszett a legjobban.Öt éves korom óta hegedülök. Először apukám kezei alatt tanultam, aztán Szászné Réger Judithoz kerültem. Tíz-tizenegy éves koromig csak klasszikus zenével foglalkoztam, aztán tíz éves koromban megpróbáltam improvizálni egy jazz-témára. Ez elég jól sikerült, s ezen felbuzdulva egyre többet játszottam jazzt. Azóta sok híres magyar és külföldi sztárral léptem fel, és nagyon szeretek jazzt játszani.

Duka László (III. helyezett)

Szívrendellenességgel születtem, s a betegségem miatt kimentünk Brüsszelbe egy szívszanatóriumba, ahol sikeresen megoperáltak. A gyógyulásom után, tizenegy éves koromban ott kezdtem el hegedülni tanulni Roby Lakatostól. Roby nagyon sokféle stílust játszott és játszik, így én is arra törekedtem, hogy minél többféle stílusban muzsikálni.


Duka László

1995-ben hazajöttem Budapestre, és felvételt nyertem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába. Itt klasszikus zenét tanultam Bodonyi Istvántól. Később megalakítottam a New Trend Gipsy Band zenekart. Ezzel az együttessel nagyon sokat koncerteztünk külföldön is, többek között Rómában, Londonban, Franciaországban és még sorolhatnám. A New Trend Gipsy Banddel már többféle stílusban muzsikáltunk: játszottunk balkáni zenét, klasszikus zenét, jangot, orosz cigányzenét és jazzt is. A közeljövőben szeretnék alakítani egy hattagú pop-jazz fusion zenekart. Ezzel a felállással CD-felvétel is fog készülni, és remélem, hogy lehetőségem lesz koncertezni is.

(A Magyar Rádió Bartók Főszerkesztőség Hangversenyszerkesztősége jazzhegedű tehetségkutató versenyt hirdetett 1977. január 1-je után született, önálló lemezzel nem rendelkező hegedűsök részére. A verseny névadója Radics Gábor volt, aki 2006-ban lenne 100 éves.)