Lukács

„Azt kell elérnünk, hogy itt élni jó legyen…”

2006.08.14. 00:00

Programkereső

Újabb öt évre bízták meg Kelemen Lászlót a Hagyományok Háza főigazgatói teendőinek ellátásával. Ennek kapcsán kérdezte az intézményről, az elmúlt öt év tapasztalatairól és jövőbeli terveiről G. Riskó Kata.

Kelemen László

- Hogyan foglalná össze az elmúlt öt év eredményeit?

- Büszke vagyok rá, hogy bár az intézményi körben épp struktúraváltás folyik, a Hagyományok Háza erre nem szorul rá, mert már egy új struktúrában épült. Ennek lényege és központi szlogenje a szolgáltatás. A Hagyományok Háza szolgáltató intézmény kíván lenni, amely arra szakosodott, hogy a folklórkutatás, a táncházmozgalom eredményeit hasznosítsa, és mindenki, aki ez iránt érdeklődik, hozzá tudjon férni az információkhoz. A cél pedig az élő és újraélhető népművészetnek – ami ugyanúgy a miénk, mint a Himnusz vagy a Nemzeti Színház – napjaink kultúrájába való beemelése. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen szolgáltató intézményt létrehozni nagyon nagy munka. Maga a gondolat persze nem új: a magyar értelmiség egyes csoportjai – persze a kor szellemének megfelelően – mindig megpróbálták megalkotni. Az ötvenes években alapított Magyar Népművészeti Intézet például egy ilyen előzmény volt. A Magyar Állami Népi Együttes, 1951-ben alakult. Ezeket úgy kellett átvennünk, hogy ami értékes, megmaradjon. Tehát reformokra szakosodtunk, nem forradalomra. A reformok ugyanis lehetővé teszik azt, hogy a fürdővízzel együtt ne öntsük ki a gyereket is, hanem mindent, ami jó, megtartsunk és továbbvigyünk. Az intézet felállítása hosszú folyamat, és természetesen most sincs befejezve. Amikor belevágtam, kincstári optimizmussal azt hittem, öt év alatt lezavarjuk, és kész. A magánszférában ezt meg lehetne tenni, a közszféra azonban jóval lassúbb, és sokfajta törvényi kötelemtől terhes – sokkal több bóját kell kikerülni. Félúton vagyunk: építettünk egy olyan házat, amelynek már látszanak a kontúrjai, de a belső munkák sajnos még hátra vannak. Ez motivált a leginkább abban, hogy folytassam a munkát.

- Koncepcióváltás – vagy inkább változás – várható a következő öt év során?

- Nem, én a folytatásra szerződtem, erre választottak meg. Az eddig megtett út tanulságait viszont naponta levonjuk, és folyamatosan igazodunk a külvilág elvárásaihoz. Hogy mást ne mondjak, amikor a Hagyományok Háza elindult, három darab számítógépünk volt. Ma százhatvan van a házban. Ez is mutatja, hogy megpróbáljuk megvalósítani, ami első látásra talán utópiának tűnik: hogy a hagyományt és a modernitást egyszerre tegyük irányelvvé és jelenlevővé az intézményünkben. Még mindig azt tapasztalom, hogy ha például a Magyar Állami Népi Együttes nevét meghallja valaki, poros folklórműsorok, elmaradott képek ugranak be róla. Pedig a Magyar Állami Népi Együttes legalább 8-10 éve, Sebő Ferenc művészeti vezető kinevezése óta elindult egy új úton, ami pontosan azt célozta meg, hogy kortárs formában tudjunk a népművészetről számot adni. Ezt kezdik megérteni a látogatóink: a néző- és előadásszámaink örvendetes növekedésében már látszik az eredmény, mégis sokszor találkozom a régi beidegződéssel. Ugyanakkor ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a népművészet minél több elemét átemeljük napjaink kultúrájába. Nem elég a magyar néptánccal, népzenével foglalkozni; legalább olyan fontos, hogy a kézművességet is tovább tudjuk tartani, sőt horribile dictu legalább annyira fontos a népi gasztronómia vagy a népi, sokszor pogány elemeket hordozó hitvilág kérdése – tehát mindaz, ami a mai ember életét kicsit jobbá, teljesebbé, ehhez a földhöz kötöttebbé tudja tenni. Akinek van itt gyökere, az nem szívesen mozdul el. Akinek nincs gyökere, azt könnyen elfújja a szél.

- A tudományos szakma – zenei téren például a Zenetudományi Intézet – hogyan fogadta ezt a fajta munkát? Hogyan működnek együtt velük?

- A kezdeti gyanakvás után – nagy örömömre – kialakult egy egészséges együttműködés, amely konkrét projektekre irányul, és amelynek nyomán kézzelfogható eredmények születnek. Lamperth Vera Népzene Bartók műveiben című könyve például a Néprajzi Múzeummal és a Zenetudományi Intézettel közösen jelent meg, mégpedig úgy, hogy mellé tudtuk adni a hangzó anyagokat is. Most a Tengerszem programban is együttműködünk a Zenetudományi Intézettel. Erkölcsi kötelességünknek tartjuk minden olyan gyűjtés lemásolását és a tudomány rendelkezésre való bocsátását, ami hozzánk bekerül. Soha nem szabad elfelejtenünk azt, hogy középkori okleveleink jelentős része azért semmisült meg, mert csak egy példányban volt meg és egy szovjet tank a II. világháborúban belőtt a levéltár ablakán. Természetesen nem gondoljuk, hogy háborúra kell készülnünk. De elég egy tűz vagy csőtörés, és ki vállalja a felelősséget egy pótolhatatlan, egyedi anyag eltűnéséért? A digitális technika ma már lehetővé teszi, hogy egy-egy anyagot több példányban tartsunk meg. Ezért megnyugtató, hogy a Zenetudományi Intézetben is megvan minden gyűjtés, amit mi használunk. Ugyanakkor teljesen más a feladatunk: mivel mi elsősorban szolgáltató intézmény vagyunk, számunkra ezek a gyűjtések annyit kell hogy érjenek, amennyit vissza tudunk belőlük juttatni az emberekhez. Mi nem készítünk tudományos publikációkat. A mi kutatási körünk – ha van ilyen – szigorúan csak arra irányul, hogy egy gyakorlati kiadványfolyamot hozzunk létre, és e téren a Zenetudományi Intézettől sokszor kapunk érdemi segítséget.

- Kutatók, aktív népzenészek vagy amatőrök keresik fel leginkább az intézményt?

- Elsősorban gyakorló népzenészek, amatőrök jönnek. A kutatás csak bizonyos anyagainkat érinti, például a Lajtha Archívumot. Negyven év után sikerült megjelentetnünk a dunántúli gyűjtés második kötetét; az első kötet a hatvanas évek elején jelent meg a Zeneműkiadónál. A Lajtha-honlapot is megpróbáljuk frissíteni. A háttérben elég komoly kutatások folynak, elsősorban külső emberek révén.

- Idén a Szigeten is bemutatkoznak.

- A szándék bennünk korábban is megvolt – nem csak rajtunk múlott, hogy erre csak most kerül sor. Nekünk gyakorlatilag kötelező ott lenni a Szigeten. Ma már nem engedheti meg magának senki, aki napjaink kultúráját formálni szeretné, hogy ne legyen jelen az ország legnagyobb, fiataloknak szóló rendezvényén. Személyesen is besegítek a zenekarok kiválasztásában és a programok összeállításában.

- Kicsit személyesebb vizekre evezve: hogyan került a Hagyományok Háza élére?

Nem készültem főigazgatónak. 2000-ben még az Utolsó Óra programot vezettem a Fonóban – erre majd ki akarok térni, mert láttam egy hozzászólást a fidelio.hu fórumán, ami nagyon rosszul esett. Lobbiztam az Utolsó Óra program mellett, amit Karácsonyra be akartunk fejezni. Bejutottam Rockenbauer Zoltánhoz, aki még nem volt miniszter, és kikérdezett arról, hogy a területemen milyen jó és figyelemre érdemes kezdeményezések vannak. Ő már tudta, hogy miniszter lesz, és legnagyobb meglepetésemre nyilvánosan felvállalta a Hagyományok Háza ügyét, ami ettől kezdve sínen volt. Sebő Ferenc ezt az ötletet ugyan már 1996-ban felvetette, és az archívum, a stúdió alapjait már le is tette, a Hagyományok Háza megalapítása azonban 2001-ben történt.. Így kerültem ide. Visszatérve a honlapon megjelentekre: miután a fidelio.hu leközölte, hogy ismét én lettem a főigazgató, egy Vörösbegy felhasználónevű olvasó szólt hozzá az eseményhez. Abba nem szeretnék belemenni, hogy a népzenészek körében a Hagyományok Házának milyen a híre, mert ez szubjektív dolog. Azt viszont nem tartom jónak, hogy valaki úgy írja meg a véleményét, hogy nincsenek tárgyszerű ismeretei a témáról. Az általam kezdeményezett Utolsó Óra program a Kárpát-medence hangszeres zenéjének hatalmas, átfogó gyűjteménye lett, több mint 1200 óra zene. Ezt 2000 Karácsonyán lezártuk – tehát nem folytatódik, ahogy a hozzászóló állította. Nagyon örülnék, ha ebben az országban olyan hatékonyan valósulnának meg a projektek, mint az Utolsó Óra, hiszen az anyag felgyűjtése, a több száz adatközlő Budapestre szállítása és kikérdezése, a felvételek elkészítése 1997 szeptemberétől 2000 karácsonyáig összesen 54 millió forintba került. Ez a pénz szerintem erre a nagyon fontos munkára nem volt túl sok. Ráadásul a szükséges össszeget a Fonó Budai Zeneház nagylelkűen megelőlegezte. Igazságtalannak tartom, hogy ezt a munkát, amely a Kárpát – medencében a XX. század legnagyobb hangszeres népzenei gyűjtése lett, leszólják.

NÉVJEGY
1960. május 1-jén született a székelyföldi Gyergyóditróban. A kolozsvári G. Dima Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzés szakon, majd Nagyenyedre helyezték, ahol zenetanárként dolgozott. 1986-ban telepedett le Magyarországon. 1992-ig a Budapesti Zeneműkiadó zenei szerkesztője volt. 1987-ben Ökrös Csabával és Berecz Andrással közösen megalakította a később „Magyar Művészetért” kitüntetett Ökrös zenekart, amelynek menedzseri feladatait is vállalta. 1992-től 2000-ig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője volt. 1997-ben az ő kezdeményezésére és vezetésével indult el az „Utolsó Óra” nevű népzenegyűjtési program. Egyik kidolgozója volt a Hagyományok Háza szakmai koncepciójának, majd miniszteri biztosként dolgozott az intézmény felállításán. 2001 júliusától a Hagyományok Háza főigazgatója. Zeneszerzőként, zenészként és szerkesztőként a Budapest Táncegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes több nagysikerű produkciójában működött közre. Tagja a Magyar Zeneszerzők Egyesületének és a Táncház Egyesületnek.

Kedvenc zeneszerző: Bartók Béla
Kedvenc költő: Szilágyi Domokos
Kedvenc zene: kalotaszegi hangszeres népzene
Kedvenc könyv: rendszerint az éppen olvasott, legutóbb például Szabó Magda Mózes egy, huszonkettője