Kelemen, Klementina

MOL Jazz Fesztivál – 2. nap

2006.09.23. 00:00

Programkereső

A fesztivál nyitókoncertjének másnapján, szeptember 14-én kezdetét vette a Közraktár sátor három napig tartó, napi három zenekart felvonultató koncertsorozata is.

Ahogy már megszokhattuk, Gőz László, a fesztivál feje a már amúgy is mindenki által jól ismert világsztárok mellett sokkal inkább a széles közönség számára kevésbé ismert, ám a műfaj annál értékesebb, kísérletező kedvű kalandorait kívánta bemutatni a hazai közönségnek. Veszélytelennek nem mondható vállalkozása, úgy tűnik, sikert arat a honi jazz rajongók körében.

Pedig a főszínpad csütörtök esti kínálata igen embert próbáló feladat elé állította a szép számban megjelenteket. A Darche Trumpet Project, csakúgy, mint a Miroslav Vitous Trió–Dés László formáció és a Robin Eubanks-szel kiegészülő Balázs József Quintet gondolkozásra és a hallottak megítélésére késztette a közönséget. Mindenkinek magának kellett megtörni a kókuszdiót, ha enni akart belőle. Bevallom, volt, hogy éhen maradtam.

Az öttagú alkalmi fúvóskórussal és egy kitűnő ritmusszekcióval fellépő Alban Darche produkciójának „héjához” is szükségem volt egy jó nagy kalapácsra, de a későbbiekben időnként az „ütve fúró” is kevésnek bizonyult. Utóbbival várjunk még egy kicsit…

Előbbivel kapcsolatban viszont a kiváló altszaxofonos, Jász András szavait idézném: „Új szelek!” Milyen találó! Ez az egészen furcsa ízvilágú fűszerkeverék rám is frissítőleg hatott, bár egyes alkotóelemei kifejezetten zavartak. Darsh zenéjének páratlan ritmusai, metrumütköztetései, kompozícióinak helyenként szokatlan ívei, valamint az olykor groteszk, máskor ironikus, de a main stream jazztől teljesen eltérő témái mesterien elevenedtek meg. Ellenben a fúvós szólam felrakások, ellenpontok szétterülők voltak, így a rezek egységes, tömör hangzása esetén megjelenő hatalmas energiák csak időnként bukkantak fel. Ezt a furcsa harmóniakörökből adódó hangszerelési lehetőségek számlájára is írhatjuk, ha egyáltalán köröknek nevezhetjük azokat. A harmóniakörökhöz szükséges, modalitásból eredő vonzás-taszítás viszonyok időnként megszűntek, és helyükön afféle lebegő “harmóniaködök” maradtak. Mégis, dacára kritikámnak, éppen ezek a váratlan, szokatlan zenei megoldások, harmóniamenetek teszik egyedivé Alban Darche produkcióit. Éppen a jól megszokott sémák kerülése miatt izgalmas zenéje. Hallgatva, minden kételkedésem mellett úgy éreztem magam, mintha egy áporodott levegőjű szobában ablakot nyitott volna valaki. Nem pusztán újszerű megvilágításba kerülnek a jazz jól bevált módszerei, hanem új módszerek, eszközök bukkannak fel zenéjében. A fesztivál során később több francia zenész produkciójában találkoztam hasonló zenei világgal, így gyaníthatóan többről van itt szó, mint egy-két zenész ízlésvilágáról. A zenekar kitűnő ritmusszekciójának két bástyájáról, Sebastian Boisseau-ról, valamint Gadó Gáborról viszont oldalakat lehetne írni, azonban a fesztivál programja során még szerepelni fognak, így méltatásukat későbbre hagyom.

Akik írásom „ütve fúrós” részét várják, azok ne hagyják abba az olvasást, ezúton adok helyet gondolataimnak a Miroslav Vitous Trio–Dés László koncert kapcsán. A Weather Report (Vitous) egykori alapító tagjának zenei koncepcióit időnként képtelen voltam megérteni. A Dés László (szaxofon), Franco Ambrosetti (trombita), Fabrizi Sferra (dob) és Miroslav Vituos (bőgő) felállású zenekar mellet egy laptophoz kötött midi keyboard is a produkciót szolgálta, melyen természeti zajokat, énekkari vagy vonóskari részleteket elevenített meg a bőgős legenda a free-jazz-szerű zenei anyagok fölött. Tekinthetők ezek témáknak, amelyek között improvizációk hangzottak el, így végeredményben a jazz jól bevált téma–improvizáció–téma távoli asszociációját hallhattuk megelevenedni. Ellenben Vitous kissé hangos és zörejes bőgőjátékát néha nem értettem. Virtuóz módon föl-le szaladgált hangszerén, hasonlóan Alice Coltrane zongorajátékához, de sokszor nem tudtam megfejteni, milyen koncepció alapján választ hangokat, mivel hangkészleti szempontból sokszor semmi kapcsolatot nem éreztem közte és a szólisták között. Ritmikailag viszont minden, ami elhangzott, indokoltnak tűnt. A képlet teljesen egyszerűnek látszott. Vitous free-jazz kompozíciói vagy az agyonjátszott örökzöldek (például az Autumn Leaves) teljesen szabad ritmikai felfogásban csendültek fel az éppen aktuális szólista vezényletével. Időnként rubatóban, időnként tempóban, időnként meg már talán ők sem tudták, miben, de mindenképpen vitathatatlanul nagyszerű egyéni teljesítményekkel tűzdelve. Talán a koncert során Vitous személyének kapcsán többekben felmerült a kérdés: őrült vagy zseni? Bár azt hiszem, a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. Utóbbi jelzőről hitelesen tanúskodott a trombitással duóban előadott I remember Clifford című standard kísérete, mely iskolapéldáját nyújtotta a bőgő balladajátéknak. Vitous végig a megfelelő arányban vegyítette hangszerén az akkordokat a dallamokkal, a magas és mély tartományokat, így teremtve egy mindig változatos, ugyanakkor folyamatosan a teltség érzését keltő basszus alapot.

Később egy kollégám adott némi mankót a bőgős legenda játékának megértéséhez, közkincssé teszem, mivel érzésem szerint közel jár a megoldáshoz: Vitous játéka lényegében három funkció összekapcsolása: basszushangszer, harmóniahangszer és szólista. A már említett ritmusváltások során mindig jól érthető walking bass-szel jelzett egyértelmű tempót társainak. Ha helyreállt a rend, a szólista dallamaihoz egy rögtönzött szólisztikus ellenpontot képezett, valamint a zenekarból hiányzó harmóniahangszer szerepét is igyekezett betölteni a bőgőn megszólaltatható akkordok segítségével.

Az est harmadik és egyben utolsó fellépője a Balázs József Quintettel szereplő pozanos, Robin Eubanks volt. De mielőtt a magyarokra került volna a sor, Banks ismétlőeffektes, valamint dob loopokat felhasználó szóló produkciója hangzott el. A fekete amerikai bemutatkozása a frappáns, jó ötletek, a virtuóz játékmód és a hajlékony, telt hangszín ellenére is inkább csak érdekesre sikerült, mint meggyőzőre, köszönhetően a kissé erőltetett, akadozó dob alapoknak és az apróbb pontatlanságoknak.

73e99ef5-d630-482d-a53b-24428ddca158

Végül az est fénypontjának a „magyarok tündöklése” címet is adhatnám. A már említett hazai szekció nemzetközi mércével is jelesnek minősülő zenekari játékkal ajándékozta meg a jelenlévőket. Szandai Mátyás bőgős és a Balázs-testvérek úgy pulzáltak együtt, hogy öröm volt hallgatni, így adva csodálatos alapot a szólistáknak, akik közül ezen az estén Zana Zoltán rukkolt elő kimagasló teljesítménnyel. A Seven Steps to Heaven című Miles Davis-szerzeményben előadott rögtönzése sokakat bámulatba ejtett. Bölcs módon nem engedett az up tempo darálásra hívó kísértésének. A tempó fölé játszott motívumai tiszták voltak, minden hangnak értéke volt, lélegzett a szóló, növelte a térérzetet, és ami a legnagyobbak erénye: az egyes hangmagassági tartományokat egyensúlyban tartotta, így motívumai nem csúsztak le a kíséret felhajtóerejéről, hanem azokkal együtt emelkedtek, lebegtek. Fantasztikus élmény volt!

(2006. szeptember 14. MOL Jazz Fesztivál, 2. nap)