Előd

„…inkább szerelem”

2006.10.02. 00:00

Programkereső

Marton László Távolodót az alternatív rockkultúra és a világzene krónikásaként ismerik a zenei világban. Tíz éve világzenei programokat is szervez. Idén októberben a Művészetek Palotájában rendezi meg a Mediterrán Fesztivált. A fellépőkről, a világzenéről, valamint újságírói ars poeticájáról Máté J. György beszélgetett vele.

Marton László Távolodó

- Egy veled készült beszélgetésben így fogalmazott a riporter: „Ma már túlzás nélkül állítható, hogy a világzene a komolyzenével és a dzsesszel egyenértékű műfaj.” Nem merész ez az állítás? Van egyáltalán esztétikai tartalma a „világzene” kifejezésnek?

- Én nem tartom merésznek, engem legalábbis éppúgy meg tud érinteni a jó világzene, mint a jó komolyzene vagy a jó dzsessz. A „tartósságát” pedig majd az idő dönti el. Más kérdés, hogy a „világzene” valójában egy kereskedelmi címke, amit a kiadók azért terjesztettek el, hogy a lemezboltokba beékelhessenek egy polcot a tradicionális népzene és a nemzetközi popzene közé, különben nem lett volna helye Mory Kanténak, Ofra Hazának, a Poguesnak, az Oyster Bandnek, a Dissidentennek vagy Salif Keitának.

- Hadd kötözködjek még egy kicsit! A Mediterrán Fesztivál a világzenei rendezvények sorába illeszkedik. Nem érzed zavaróan általánosnak a world music kifejezést? Mintha túl sok mindent akarnának belegyömöszölni, az etnojazztől a klezmerig és még ki tudja, mi mindenig.

- A world music egy gyűjtőfogalom, amibe minden olyan zene belefér, amely a népzenéhez kötődik, legyen az autentikus, feldolgozott vagy „csupán” népzenei ihletettségű. Ez a küszöb, de e fölött kár lenne megrekedni, mert az igazi kaland beljebb, mélyebben van. Én inkább azt érzem zavarónak, hogy Magyarországon a rádió és a televízió nem szolgál ehhez a kalandhoz útmutatással, sőt éppen ellenkezőleg: a világzenéből nem az igazi értékeket mutatja meg.

- A „mediterrán” szónak pusztán földrajzi jelentősége van, vagy létezik valamiféle közös stiláris jegy a fesztiválon fellépő zenekarok munkásságában?

- A portugál Madredeus együttes és a görög Savina Yannatou zenéjében találhatók hasonló jegyek: a gyöngédségük, az intimitásuk a kávéházi muzsikákból ered. A Spakka-Neapolis 55 már egészen más eset: az az ősi, nápolyi pogány rítusok túláradó hangulatát idézi. A Földközi-tenger térségének a zenéje iszonyú nagy falat, millió közel-keleti, balkáni, nyugat- és dél-európai, arab, nyugat-afrikai és egyéb befolyással, így lehetetlen körbejárni három nap alatt, három fellépővel. Ennél fogva nem lenne szerencsés, ha túldimenzionálnánk a „mediterrán” jelentését, már csak azért sem, mert Portugália – a közös zenei befolyások ellenére is – kilóg. Maradjunk annyiban: Dél-, Délnyugat-Európában járunk, vagy legalábbis három kimagasló zenekart ismerünk meg onnan, a gyökereikben jó pár rokon vonással. Aztán ha úgy hozza a sors, ha úgy kívánja az érdeklődés, talán jövőre is szolgálhatunk hárommal.

- Kérlek, röviden mutasd be a fellépőket!

- A Madredeust talán nem kell… – mögötte van húsz év, egy tucat album, és tavaly két este is elbűvölte a Művészetek Palotája közönségét is. Amit játszanak, az mára elrugaszkodott a hagyományos fadótól, annak afféle kortárs, elektro-akusztikus fejleménye lett, de talán nem is ez a lényeg, hanem az az angyali szomorúság és báj, ami Teresa Salgueiro éterikus énekéből árad. Savina Yannatou épp ilyen megindító intimitással bánik a maga hagyományaival – így például a rembetikával, de az övé nyitottabb világ: benne a mediterráneum minden zugára kiterjedő repertoárral, a középkori zenével, a dzsesszel és a kortárs operával. Primavera en Salonico nevű zenekarával a kilencvenes évek második felében három albumot készített: a szefárd dalokat tartalmazó Spring in Salonica, a szakrális Virgin Marias of the World és a Songs from the Mediterranean címűből állt össze az a koncertprogram, amit Terra Nostra címmel megjelentetett az ECM kiadó, s amire bizonyára az előttünk álló estje is épül. A nápolyi Spakka-Neapolis 55 mindössze pár éve tűnt fel, amikor is a legendás E’ Zeziből kiválva megjelentette Lost Souls című rendkívüli albumát. Amit hallhatunk tőle, az a tarantella magával ragadó tánczenéje, megőrizve az E’ Zezi plebejus, „protest” hagyományát, de a Spakka többet merít a mediterráneum népzenéiből, és a Zezinél jóval sodróbb, frissebb, rockosabb.

- Minthogy „Névjegy”-et írunk, rólad is kérdeznék ezt-azt. Milyen személyes élmények indítottak arra, hogy a világzenét tedd meg fő kutatási területednek? Régebben inkább az ún. alternatív és underground zenei jelenségek foglalkoztattak.

- Nem annyira kutatás, inkább szerelem. A nyolcvanas években éppolyan kétségbeejtőnek és kilátástalannak tartottam a világ állását, mint abban az én privát életemet, és erre a kor alternatív rockzenéje reflektált a legmeggyőzőbben. Aztán megismertem a Klezmatics együttes zenéjét, s az több mint revelációt: valami „megváltás-élményt” jelentett, hiszen arról szólt, hogy ha széthullott is a világ, azért a cserepei még összeilleszthetők. Innentől megnyílt egy kapu, és kezdetét vette egy új út, amelyen hasonló élményekre vadászok a népzenei indíttatású zenékben.

- Érintés című könyvedben több mint háromszáz oldalon keresztül elemzed a világzenei stílusokat. Pillanatnyilag ez a kötet a world music legalaposabb magyar nyelvű áttekintése. Bemutatnád azoknak, akiket a téma érdekel, de eddig nem tudtak a létezéséről?

- Az Érintés világzenei előadók portréit és világzenei lemezek ismertetését tartalmazza, de arra nem vállalkozik, hogy teljes képet adjon a műfaj összes képviselőjéről és stílusáról, hiszen ahhoz több tucat avatott szerző közreműködésére lett volna szükség. Ez a könyv azokról szól, akik engem tíz-tizenkét év alatt megérintettek az amerikai, az afrikai, az európai, illetve a hazai világzenében, és emiatt jóval személyesebb hangot üt meg annál, mint ami az ismeretterjesztő kiadványoktól megszokott.

- Lőkös Csabával együtt szervezed a Sziget Fesztivál Világzenei Nagyszínpadának és a Művészetek Palotája világzenei rendezvényeinek a programját. Elég időd jut írásra? Ha igen, min dolgozol?

- Ahogy a jó Charles Bukowski mondta, az írás választja az embert, nem az ember az írást. Ebből adódóan az írásra mindig jut idő. De mást jelent az idő a szépírásnál és mást az újságírásnál: a szépirodalom vérre megy, és nekem meg kell küzdenem minden mondatért. Az újságírás megengedőbb ennél, viszont vigyázni kell, mert ha kikopik mögüle a személyesség, akkor aztán jön az érdektelenség, a stílustalanság, az unalom. Most egy olyan zenei könyvről álmodom, amiben ez a két „írásmód” találkozik, ami a nyelvében és a zenei „kínálatában” egyaránt azonos velem. Ez újra az alternatív rockzenéről szeretne szólni; arról, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekbeli emlékeimből mit őrzött meg számomra az idő; arról, hogy kik azok az előadók, akiket – trendek ide, mozgalmak oda – nem szabad elfelejteni.

- Gratulálok: Győrben, 2005-ben te voltál a Párhuzamos Kultúráért-díj egyik kitüntetettje. Ugyanekkor kapta meg a díjat Lajkó Félix, egy évvel korábban többek között Sára Sándor, Grencsó István és William Parker, 2003-ban pedig Ladik Katalin, Bíró Yvette és Monori Lili szerepelt a díjazottak között. Kiknek alapították a díjat, és mivel indokolták a Te díjazásodat?

- Különösebb indoklás nem volt, de nagyjából belőhető… A Mediawave Fesztivál szellemiségében és abban, amin én munkálkodom, van egy közös motívum: úgy gondoljuk, hogy a mainstream kultúrával „párhuzamosan” vezet egy másik út is, és nekünk azon kell haladnunk.

NÉVJEGY

Marton László Távolodó (1956, Budapest), magyar-történelem szakos tanár (1992-ig), író és újságíró, 1990-től 2006-ig a Magyar Narancs zenei szerkesztője. Nős, gyermekes, Mátraalján, falun él. 1996 és 2000 között a fertőrákosi Világzenei Vándorfesztivál társszervezője, 2000 óta a Sziget Fesztivál Világzenei Nagyszínpadának művészeti vezetője, 2005-től a Művészetek Palotája világzenei tanácsadója. Szerkesztett filmeket a Duna Televíziónak (Száműzetések – Az Új Symposion történetéből; 7 nap alatt a világzene körül; Rhythm and Jews – a Klezmatics Magyarországon; Késő búcsú – Kolinda), lemezt a Kolinda együttesnek és Lantos Ivánnak (Szerelem 1977 – 1997; Holnapig), ötletgazda-producere az Illés együttes előtt tisztelgő Amikor én még kissrác voltam című tribute-albumnak (2005). A kilencvenes évek végén az első (legalább) heti rendszerességgel jelentkező világzenei rádióműsor, a Hídavatás szerkesztő-műsorvezetője a Bridge Rádióban. Szépirodalmi munkásságán túl (főbb kötetek: A visszatérés fonala, 1993; Ezeregy rémes éjszakám legszebb meséi, 2003) több száz zenei újságcikke és három zenei könyve jelent meg: Krízis-Rock (1990), Pécsi szál – Kispál-könyv (1997), Érintés – Világzeném (2001). 2005-ben elnyerte a Mediawave Fesztivál Párhuzamos Kultúráért-díját, 2006-ban a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetésében részesült.

Hobbi: a munkám
Kedvenc énekes/nő: Patti Smith, Nick Cave, David Yow, Salif Keita, Baaba Maal, Lorin Sklamberg
Kedvenc világzenei muzsikus/együttes: The Klezmatics
Kedvenc lemez(ek): nincs
Kedvenc hangszer: kora
Kedvenc film: Antonioni: Nagyítás
Kedvenc könyv: Jean-Paul Sartre: Az undor
Kedvenc ország: Ausztrália