Gyöngyi

Anyánk, nővérünk, szerelmünk: Dee Dee Bridgewater

2006.10.03. 00:00

Programkereső

„Soha életemben még ilyen gyönyörű hangot nem hallottam. Nincs az a fuvola, lágy szél, anyai gügyögés, amely azt finomságban, változatokban, leheletszerű átmenetekben utolérhetné. Ezt a hangot, amíg élek, hallgatnám – az volt az érzésem” – írta Füst Milán 1928-ban Elisabeth Bergnerről.
0ea00cb4-f0bd-4b9b-879d-9a75dc8263f4

Csütörtök este hasonlóan érezhetett a Művészetek Palotája közönsége is, amikor Dee Dee Bridgewater katartikus vihart idézett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremre. Hangütésben és előadói attitűdben rendkívül változatos műsort varázsolt a színpadra, úgyhogy aligha akadt valaki a nézőtéren, aki közömbös maradt volna a látottakkal és hallottakkal szemben.

A koncert végén az átszellemült arcok és a sok tapstól kivörösödött tenyerek jelezték, milyen elemi erővel hatott Bridgewater a magyar közönségre. Ám a kis túlzással akár álló ovációnak nevezhető nézői lelkesedést disszonáns hangok is követték lent az előcsarnokban. Volt, aki egyhangúnak érezte a francia chansonokból összeállított programot, egy kritikus kolléga pedig egyrészt a színpadi játékot sokallta, másrészt úgy vélte: az énekesnő időnként hagyta „leülni” a műsort, nem sikerült végig ébren tartania a közönség figyelmét. Az első kifogás az érthetetlenebb: már a plakátok is jelezték, hogy Bridgewater új, J’ai deux amours című albumáról fog énekelni számokat, aki tehát nem szereti e jellegzetesen francia műfajt, nyugodtan távol is maradhat. A második ellenvetés azonban akár védhetetlennek is nevezhető: az énekesnő „mellékállásban” profi színésznő, nemzetközi sikert aratott zenés darabok szereplője, s a színházi múlt színpadi mozgását, a közönséggel és a muzsikusokkal való kommunikációját, alkalmanként a darabok tolmácsolását is meghatározza. Elfogadható érv, hogy egy dalest legyen csupán dalest, semmi több vagy más, az azonban nehezen tagadható, hogy a Bridgewater-féle kommunikáció színesebbé, változatosabbá, sokak számára még szórakoztatóbbá tette a francia dalokból álló műsort. Ugyanis az 1950-ben született, de a deszkákon egy harminc éves frissességével mozgó énekesnő az előadott dalok között (és néha alatt) valósággal megbabonázta közönségét hol csipkelődő, hol finoman ironikus és legfőképp önironikus történeteivel, emlékidézgetésével, illetve a számokhoz és szerzőikhez fűzött megjegyzéseivel. Elhencegett például, hogy napközben siklóval utazott fel a Várba, s hogy azt is tudja már, melyik Buda és melyik Pest. Való igaz: azoknak, akik csak a dalokra voltak kíváncsiak, ezek a mesterien adagolt színészi-komédiási prózai betétek, valamint a mértéktartó hangszerszólók „leültették” a műsort, a magam részéről azonban úgy vélem: Bridgewater egy nem mindennapi, profi show-val kedveskedett a budapestieknek, amibe éneklés, adomázás, a műsorból való kiszólások és a hangszerszólók alatti arctörlés és ásványvíz-ivás egyaránt beletartozott. Az élvezte igazán az előadást, aki a régi receptnek megfelelően hajlandó volt belemenni a játékba, elfogadni a Bridgewater-féle komplex színpadi mutatványt, más szavakkal: hajlandó volt mindenestül belehelyezkedni az énekesnő világába, melybe Bridgewater annyi kedvességgel, bájjal, humorral és nem utolsó sorban alázattal invitálta a hallgatóságot.

„Mellesleg”: az anya-, nővér-, szerető- vagy éppen barátnő-szerepeket váltogató, a saját hol kislányos, hol pedig kokottos bohóckodásán jóízű rekedtséggel nevető Bridgewater ma is szenzációs énekesnő, tele kirobbanásra váró energiával. Fekete Magna Mater, akinek semmiféle gondot sem okozott túlharsognia a zenekar fortéit, és afelől sem hagyott semmi kétséget, hogy a Woody Herman Big Band se lenne képes elnyomni a hatalmas terem legrejtettebb zugait is át- meg átjáró hangját. Dee Dee Bridgewater olyasmit tud, amit csak nagyon kevesen: a többnyire elégikus hangú, alkalmasint kávéházi előadásra szánt néhány perces dalokat sorstragédiákká emeli, s amit familiáris dúdolgatással is meg lehetne szólaltatni, azt ő viharistennőként zúdítja rá a teremre, ráadásul olyan művészi erővel, hogy a néző hamisítatlan katharziszt él át: fájdalma megenyhül, és lelke megtisztul. A koncert talán legkatartikusabb előadása Léo Ferré Avec le temps című szerzeménye volt, amely a lemezen szerényen meghúzódik a La belle vie és a La vie en rose – két sokkal ismertebb chanson – között, élőben azonban olyasféle fenségesség áradt belőle, amilyet ritkán tapasztalhatnak a jazzkoncertek látogatói. Bridgewater olyan megfellebbezhetetlen kétségbeeséssel, ugyanakkor annyi nemes eleganciával tudatta velünk, hogy az idő múlásával elfelejtjük a valaha fontos régi arcokat, hangokat és szenvedélyeket, hogy a közönség érzékenyebb tagjai talán még az idő múlásának jeges szeleit is hallották süvíteni az énekesnő deklamálása mögött.

Dee Dee Bridgewater gyakorlatilag végigénekelte a francia lemezen hallható repertoárt. Franciául és angolul egyaránt kristálytisztán formálja az énekelt szavakat, ami azt jelzi, hogy pontosan érti: ezeknek a daloknak mindig fontos, gyakran már-már költői a szövege, úgyhogy elharapott-elkent mondatokról egy jó előadásban szó sem lehet. Tolmácsolása mind az albumon, mind pedig élőben feltűnően kulturált, szinte egyáltalán nem veti alá magát a modern technikák és stílusok csábításainak, úgyhogy a koncert spanyol nyelvű rapbetéte se volt több jópofa couleur locale-nál. Az előadás színvonalát nagyban emelték Bridgewater remekül megválasztott zenészei, akik egy kivétellel valamennyien hallhatók a lemezen is. A kíséretben természetesen a harmonikás Marc Berthoumieux biztosította leginkább, hogy az alaposan áthangszerelt darabok párizsi atmoszférája érintetlen maradjon. Az énekesnő búcsúja a magyar közönségtől leginkább áldásosztáshoz hasonlított.

(2006. szeptember 28. 19:30 Művészetek Palotája – Dee Dee Bridgewater hangversenye)