Gyöngyi

Ella után, szabadon

2006.10.13. 00:00

Programkereső

Ella Fitzgerald és Marilyn Monroe, ezt kevesen tudják, elég jó, mondhatni baráti viszonyban voltak: a színművésznő felnézett az énekesnőre, tisztelte, szerette, és egy kicsit utánozni is próbálta – inkább több, mint kevesebb sikerrel.

Marilyn – akárcsak generációjának más, nevesebb tagjai, például a férjei – a jazzen nőtt fel. Ella volt számára a nagy előadó. S bár a hangja nyávogós volt és csekélyke, megpróbált olyasmiket énekelni, mint a példakép. Azt, hogy ezt milyen alázattal tette, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy meg sem próbálta utánozni Ella stílusát. A Do It Again Marilyn előadásában egészen másért jó, mint az énekesnőé. Marilyn Do it Again-je olyan erotikus, hogy be kellett volna tiltani. Igaz, majdnem be is tiltották. Marilynnél izzása van a melódiának, Ellánál szomorúsága.

Van Ella hangjában valami utánozhatatlan, csak a nagy blues-zenészekre jellemző szomorúság. Valami konyakos, sötét íz. Nem a kiábrándultak, és nem az elkeseredettek szomorúsága ez, hanem azoké, akik sok mindent tudnak az életről, jóval többet annál, mint amennyit tudni szerettek volna. Ez persze nem magyarázat, hiszen a tapasztalatok még önmagában senkit nem tesznek jó énekessé. Marilyn Ellához hasonló élettapasztalatokkal bírt, de ő ezt a szomorúságot, vagy lehet úgy is mondani, melankóliát szexualitássá fordította át. Ella művészetét, a hangját, hogy miért olyan kifejezés-gazdag az előadásmódja mindenestre jobban meg lehet ismerni, ha valamit tudunk az életéről.

Ezért nem balga gondolat egy Ella Fitzgerald estet összekötni Elláról szóló anekdotákkal. Ugyanakkor veszélyes kísérlet is erre építeni egy előadóestet: Ella Fitzgerald életére. Egyáltalán, veszélyes kísérlet, nyugodtan mondhatjuk: istenkísértés, ha egy fiatal énekesnő egy Ella-estet akar rekonstruálni. Ugyanakkor erős önbizalomra, méltányolható akaraterőre és indulatos tehetségre vall. Vagy olyan embert mutat, aki nem hátrál meg a legnehezebb feladatoktól sem vagy olyat, aki még nincs tisztában tehetsége korlátaival, tele van fiatalos energiával, tettvággyal és a fiatalokra oly jellemző – olykor az ostobaságig vagy a kilátástalan helyzetekig elsodró – vakmerőséggel.

Szőke Nikoletta Ella Fitzgerald-estje után nem tudtam eldönteni, hogy ez az inkább a nagy színésznőre, mint a nagy énekesnőre hasonlító bájos nő mit is bizonyított. Azt hiszem, az iménti mondat szinte minden tételét. Szőke Nikoletta megkérdőjelezhetetlenné tette, hogy valóban az egyik legjobb és legszebb hangú énekesnő ma Magyarországon, ugyanakkor azt nem bizonyította, hogy már készen áll arra, hogy elfoglalja egy Ella-szerű nagyság helyét – jelen esetben a Thália pódiumán. Megkockáztatom, nem elsősorban Szőke Nikoletta miatt nem írok most szuperlatívuszokat és olyasfajta szép, már-már himnikus dicséretet, mint kollegám, Máté J. György Dee Dee Bridgewaterről. Igaz, azt sem állíthatom, hogy Szőke Nikoletta mindent megtett azért, hogy az Ella-est kinőjön a magyar jazz-életből, a hangja nem esendő, soha nem hibázott, a mélyebb regiszterekben valóban Ellát idézte, a scattelése érdekes volt, elképesztően érzi a ritmust, figyel a zenészekre – de valahogy nemcsak Ella szomorúsága, hanem a tűz is hiányzott azért a remek szerzemények többségének előadásából. Néha kapkodott, mintha minél előbb túl akart volna már túl lenni egy-egy strófán, néha lecsípte a szavak végét, de még ez sem lett volna olyan nagy hiba, mint ez: az izzás, a ragyogás, a ragyogó pillanatok hiánya.

Ha jobban megnézzük azt a képet, amin Marilyn és Ella együtt van, akkor jól látszik, hogy megértik egymást. Az is jól látszik, hogy egyiküknek sem volt gyerekszobája, hogy egyikük sem jólétben nőtt fel. De valahogy úgy szomorúak, mint Fellini Cabiriája. Valahogy látszik azon a képen, hogy volt miről beszélniük. Hogy talán Marilyn sem hazudott, és talán Ella sem kertelt. Megmondta a véleményét. Azt mondják, sokszor, sokaknak keményen megmondta. Szőke Nikoletta előadásában sem láttam meg ezt a képet, és az elhangzott szövegekben sem. Ez is hiányzott.

A másik kedvenc képem Elláról – ezt Herman Leonard készítette: Ella énekel, és mosolyogva nézi a bár félhomályából a szénszálas mikrofont szinte lenyelő Ellát egy Benny Goodman és egy Duke Ellington nevű férfi. Előttük a kerek asztalon két üveg Coronita (ott Corona) sör.

Szőke Nikolettát egy trió kísérte – róluk kicsit később –, nem egy nagyzenekar, de azért ez a két néző-ember is megidézhető lett volna. Úgy beszélni Elláról, hogy nevük el sem hangzik, hiba. És ilyesfajta hibáktól hemzsegett a Lengyel Tamás színművész felolvasta szöveg. Ezért is hangsúlyoztam fentebb, hogy nem fogható Szőke Nikolettára, hogy az előadás nélkülözte Ella szellemét és a virtust. Mondok még valakit, róla sem volt szó – és akik ismerik Ella művészetét, joggal döbbennek meg: Louis Armstrong. Persze nem az volt a kommentárok feladata, hogy Ella Fitzgerald egész életpályáját elmondja, megjelenítse, inkább csak kedélyes aláfestés, illusztráció akart lenni, a hangszerelést kiegészítő szólam. De engem folyamatosan bosszantott a be-betoppanó, lenyalt hajú színész, aki ráadásul még (a songbook sorozatot összegründoló) Norman Granzot is Grantnak mondta. Azt hiszem, kevés dologgal lehet annyira megsérteni egy imprózó bőgőst, mint azzal, hogy belebeszélnek, belekonferálnak a szólójába. És azt hiszem, ahelyett, hogy milyen anya volt Ella, inkább arról kellett volna beszélni, hogy lám csak, jelen estünk sztárja is a bőgős felesége.

Maga konferálás egyébként egy apró csalással kezdődött (már ha elfogadjuk, hogy a csalás azt jelenti: tévedésbe ejtés, tévedésben tartás). Többször is elhangzott, hogy az este folyamán Ella 1970-es budapesti koncertjét halljuk újra. Én ettől fáztam egy kicsit, mert ahogy hangsúlyoztam is, ez igen merész vállalkozásnak tűnt: mert az is kiderülhetett volna Szőke Nikolettáról, hogy csak egy Ella-imitátor, és az is, hogy fel sem ér Ella bokájáig. Persze ha valaki olyan precízen és olyan Ellához hasonló frazírozásokkal, vibrátókkal és hanggal énekel, mint Nikoletta, akkor a kezdeti félelmek már az első szám után sem igazolódnak be, de azért fenntartom magamnak a jogot arra, hogy ne értsek egyet ezzel a koncepcióval. Különösen azok után, hogy kiderült, azért itt korántsem egy remake-ről van szó. Az a nevezetes, hetvenes (május 20.) előadás a Crazy Rhythmmel kezdődött és a következőképpen folytatódott (a lemezt nálunk is kapni lehetett): This Guy's In Love With You, I'm Gonna Sit Right Down And Write Myself A Letter, Open Your Window, Satin Doll, Spinning Wheel, As Time Goes By, You'd Better Love Me, I'll Never Fall In Love Again, Hello Young, Lovers I Concentrate On You, Girl From Ipanema, Cabaret, Dancing In The Dark, Raindrops Keep Falling On My Head, Lady Is A Tramp, Summertime, You'll Have To Swing It, Mack The Knife, People. Csupa remek sláger, vérbő standardok. E programból csak a Summertime hangzott el (igaz, magyar színpadon évek óta nem hallottam ilyen szép, megható előadásban). A Crazy Rythm eszelős scattelése után már világos lehetett (már éltem, de nem volt, aki elvigyen a koncertre), hogy ez Ella egyik legjobb – kései – koncertje. A füstös As Time Goes By-t egy egészen pajkos Burt Bacharch-sláger követte. Ellát a nem túl sok színt kikeverő, de azokat csodálatos melódiákban összehozó Tommy Flanagan kísérte zongorán, Frank De La Rosa bőgőzött és Ed Thigpen dobolt. Egy remek, összeszokott együttes. Tulajdonképpen hasonló a Szőke Nikolettát kísérő Jazzclusive is: Barcza Horváth József (nagybőgő) és Mohay András (dob) a ritmusszekció kiváló és évek óta ismert tagjai, Szakcsi Lakatos Róbert pedig olykor éppen Flanagant idézte. Nem túl változatos improvizációi és nem túl színes ötletei ellenére nagyon élvezetesen, helyenként megejtően szépen követte az énekesnőt. A „kis” Szakcsi játéka főleg a lágyabb témákban, az érzékenyebb részekben megindító. Ebben is hasonlít – úgy érzem – édesapjához. Meg abban is, hogy remek muzsikus. Remekül érzi, kihez milyen hangulatú játék illik: legutóbb László Attila együttesével hallottam játszani, és egészen másképpen játszott, egészen mást.

Szőke Nikoletta Ella-estje – ha már valamit – inkább Ella 1975-ös Montreux-i estjét idézte (időtartamban is: hiszen maga az est, a dalok nem tettek ki egy órát sem). Montreux-ben Flanagan mellett Keter Betts (bőgő) és Bobby Durham (dob) kísérte Ellát, és ők kevesebbet is tettek hozzá az esethez, mint a magyar koncertet kísérő zenészek. Különösen a How High The Moon előadása idézte Montreux-t.

De lehet, hogy Montreuxről nekem már csak Szőke Nikoletta és az első helye fog az eszembe jutni. Eddig csak rádióban hallottam énekelni (és beszélni) és körülbelül annyit tudtam róla, hogy nyert Montreux-ben, és 2006 januárjában az első magyar énekesként meghívást kapott a Jazzoktatási Világszövetség New Yorkban megrendezett konferenciájára (IAJE Conference), s két koncertet adott a Hilton New Yorkban, valamint a Lincoln Centerben. Nem csalódtam: Nikoletta kulturált hanggal bíró, nagyszerű énekes. Valóban van benne valami a legnagyobbakból: a hangja sötétbarna tónusú – ami a bluesban érvényesült a legjobban –, kicsit olyan, mint nagy fekete énekesnők hangja. És bár nem olyan nagy terjedelmű, mint Elláé, Pocsai Krisztáé, Palya Beáé és az övé a legszebb magyar énekhang (beleértettem a könnyűzenei előadókat, például Rúzsa Magdit is).

A másodikként felhangzó Savoyt kicsit sebesen – de ez megengedhető az elején –, de tényleg a nagyokat, a harmincas évek világát idézve adta elő. A díszlet – Nikoletta mögött – éppen a Savoyt jelenítette meg, illetve a gengszterkorszakot, a Cotton Clubot (Richard Gere és szép asszonyok nélkül), a fekete-fehér redingotokat, a véres kézelőket, a finoman koppanó szteppcipőket. A történet (mert történetté akart összeállni a konferansz) szerint egy meghallgatáson elhangzott Summertime lágy volt (és krémes). Az a Summertime, ami nem ríkatja meg az embert, nem ér egy fabatkát sem, mondta egyszer egy barátom, és akkor egyetértettem vele. Most csak enyhe borzongás jött, a szájremegés (de ki tudja azt ma már kiváltani?) helyett. Libabőrös kar: a jó előadás egyik legbiztosabb jele. A Summertime-ot az est egyik csúcspontja követte: a Birdland. Ha az est további részében nem jön be annyiszor Lengyel Tamás, és nem kapkod Nikoletta néhány dalban, tehát ugyanolyan színvonalú maradt volna az este, nyugodtan kiálthatnánk revelációt, világszínvonalat. Az A Tisket A Tasket-et Nikoletta már egy kicsit elkapkodta, helyenként indokolatlanul rövidre csípte a szavakat. Ezt az Ella-dalt követte az est következő orma, egy borongós blues, amely olyan sötéten és ősziesen kezdődött – Nikoletta, bár nem mindig szépen ejtette az angol szavakat, elbűvölően suttogta el: I'm in blue all day –, hogy ismét jött a hideggel már nehezen magyarázható borzongás.

43c6e90d-bc42-4498-871a-a7e8d7b78644

A How High The Moon előtt elhangzott egy anekdota, mely szerint Cole Porter elsősorban Ella dikcióját dicsérte (holott Ella bár tisztán, de fekete szlenggel keverve beszélte az angolt). Ha valamit, akkor Szőke Nikoletta dikcióját biztosan nem tudnám dicsérni. Az I’ve Got You Under My Skin-ből már hiányzott a lüktetés, és a hiányérzetemet csak fokozta, hogy tulajdonképpen nem is ért véget rendesen a koncert: miközben Lengyel Tamás Ella szenvedéséről beszélt, az előadók kisettenkedetek a színpadról, és csak a borús dalt játszó Szakcsi maradt. Amikor véget ért az előadás, csak ő volt a színpadon. Az est főszereplője a színfalak mögül jött vissza.

Ez a hibás dramaturgia inkább csak kiegészült, mint helyrehozatott azzal, hogy csupán egy ráadást adtak az egyébként joggal ünneplő nézőknek a közreműködők. Így mintha arra is választ kaptam volna, hogy miért volt – annak ellenére, hogy Nikoletta bebizonyította, amit sejtettem, hogy kiváló énekes – hiányérzetem (nem fogható csak a buta kommentárokra és a közepes hangosításra): a bátor vállalás mögött nem volt igazi bátorság. Szőke Nikoletta nem úgy énekelt, mintha arról akart volna meggyőzni, hogy ő az új Ella, hanem csak úgy, mint egy kiváló és reményeinket egyébként beváltó énekesnő.

(2006. október 8. 19:00 Thália Színház – Ella Fitzgerald emlékest; km.: Szőke Nikoletta & Jazzclusive)