Salamon

Majdnem nagyon jó

2006.10.17. 00:00

Programkereső

Tudtommal most, az A38 Hajón hallottam életemben először Tom Walsh játékát, amelyre már csak azért is kíváncsi voltam, mivel néhány nappal korábban a Francia Intézetben egy hasonló felállású zenekar, a Grencsó Kollektíva koncertjét élvezhettem.

A többek között az ’50-es és ’60-as évek magyar slágereit feldolgozó Grencsó-kvartett (mellesleg az egyik legjobb magyar jazz-zenekar) csupán az egyik tükör volt, amelyet a Walsh-produkció elé tartottam. Összehasonlításképp adódtak még a harsona-szaxofon frontból és zongora nélküli ritmusszekcióból álló kvartettek a jazztörténet utóbbi éveiből, például Archie Shepp és Roswell Rudd Live In New York albuma (noha ott egy második harsonás, Grachan Moncur III is feltűnik), illetve Steve Swell amerikai-német avantgarde kvartettje. S hogy mindez ne legyen elég a Walsh-koncert méréséhez, a kanadai pozanos zenei gesztusait és kommunikációs technikáit figyelve természetesen merült fel bennem a harmadik, és talán legfontosabb muzsikus-rokon neve: Ray Andersoné. A távolabbi analógiáktól (pl. Sonny Rollins-Clifton Anderson) eltekintve ebben a hármas tükörben értékeltem Tom Walsh budapesti fellépését, amely minden jelentős értékével együtt is – csalódást keltett.

Walsh a jazz nagy nevettetői közé tartozik. A véresen komoly harsonázást rengeteg humorral fűszerezi, a hagyományos ritmikát váratlan nyújtott hangokkal, torz effektusokkal, groteszk dallamszilánkokkal tördeli szét. Mindemellett semmiképpen sem állítható róla, hogy kétségbe vonná a szférák zenéjéről, azaz a világ alapvető harmóniájáról szóló több évezredes tételt. Walsh zenéje a humoros és groteszk elemek feltűnő mennyisége ellenére is a matematikai arányok és a hangközök (a szférák analogónjai) harmóniájára épül, soha nem kérdőjelezi meg a dolgok mélyén megbúvó rendezettség elvét. Itt nincs helyük a mellbevágó véletleneknek, a zenefolyamot felkavaró turbulenciáknak. Walsh minden kaján konferansza és kificamított soundja mellett is szigorú konstruktőr, aki a zenekar többi tagjától is koncentrált, kemény munkát követel. Richard Underhill, a harsonás állandó altszaxofonos kísérője, pontosabban szólista párja fölényes biztonsággal kezelte a többnyire vadonatúj Walsh-darabokat, de mindig megmaradt a zenekarvezető irányítása alatt: szólói ugyan egzaktságban néha jóval túlmentek a Walsh-féléken, mégse érződött rajtuk eléggé a művészi függetlenség, a merész kreativitás. Sőt, a kvartett-előadásokban néha elfáradni látszott a fúvós front, szüneteltek a lehengerlő zenei gesztusok, s ilyenkor fokozottan érezhette a közönség a magyar ritmusszekció elemi erejét.

73e99ef5-d630-482d-a53b-24428ddca158

Nem tagadom, nekem ezen az estén Szandai Mátyás (bőgő) és Balázs Elemér (dob) játéka tetszett a legjobban. A Dresch-együttes fiatal bőgőse alkalmasint azt a big soundot hozta, amit a ’70-es évek elején Miroslav Vitous valósított meg a Weather Report korai lemezein. Szandai ráadásul végig ezzel a robusztus bőgőhanggal kísért, nemegyszer megmentve a hangversenyt az egyhangúságba fulladástól. Méltó párja volt ebben az intenzív teljesítményben Balázs Elemér, aki energikusan, a Walsh képviselte modernista stílust pontosan értve játszott. Különös élmény volt, hiszen az alkalmi formációk általában megsínylik a próbák, a kellő összeszokottság hiányát. Itt mintha épp a fordítottja történt volna: Walsh koncertjének jót tett a magyar külsősök bevonása, miközben a rutinos másodszólista gyakorlottsága egyszer-egyszer kicsit fékezően hatott a zenei folyamatra. Mindez persze szavakkal alig kifejezhető árnyalatokat jelent csupán. Az a bíráló is hiteles fültanúnak tekinthető, aki a Walsh–Underhill páros mesteri duettjeit emeli ki a műsorból, és nálam nagyobb jelentőséget tulajdonít a zenekarvezető humorának, azaz érzelmekkel teli felfogásának. Kétségkívül jó zenét hallhatott a közönség, de ha a cikk elején emlegetett tükreimbe nézek, mégse vagyok maradéktalanul elégedett. Nekem a Grencsó István–Hans van Vliet front kevesebbet cifrázó, nagyhatású ornamensekben szegényebb összjátéka sokkal jobban tetszik; amikor pedig Ray Anderson lemezeit teszem a mérleg másik serpenyőjébe, bizony, Walsh pozanosként és énekesként egyaránt egy kicsit könnyűnek találtatik. Énekes próbálkozásai különösen légsúlyúakká válnak, amikor más, keresetten hamis énekesekével hasonlítjuk össze az előadását. A Destination Unknown című kései Sun Ra albumon például rosszul énekel a szólista, de a hangszerelés örömzene-jellegéhez sokkal jobban idomul e slendriánság, mint a „szigorú” Walsh-muzsikához a kissé modoros, groteszk vokálelem, hogy Frank Zappa Bruce Fowler harsonással való együttműködéseiről ne is szóljunk.

(2006. október 7. 20:00 A38-as hajó – Budapesti Őszi Fesztivál: Tom Walsh hangversenye; km.: Tom Walsh (harsona), Richard Underhill (altszaxofon), Szandai Mátyás (bőgő), Balázs Elemér (dob)