Vilhelmina

Bárzongoristák válaszolnak

2006.11.20. 00:00

Programkereső

Rovatunkban ezúttal az elmúlt évek Bárzongorista versenyeinek győzteseit kérdeztük arról, hogy hogyan választották ezt a nem mindennapi szakmát, és miben látják ennek a különleges műfajnak a szépségét?

Farkas Sándor

Farkas Sándor (2003, 2005)

Az én bárzongorázásom kezdete sem a véletlen műve volt, csak sokáig készültem erre a különleges zenei pályára. 40 éves ősz fejjel döntöttem el, hogy én bizony ezután bárzongorista leszek. Tudtam, komoly lépés lesz, ezért előtte alaposan felmértem a terepet. A szórakoztató zongorázás egy határokat nem ismerő zenei műfaj, ahol összefonódik a szakmai, jelen esetben a pianista készség, a kreatív zenei gondolkodás, a stílushű, mértéktartó ízlés, a józan ész, hogy csak a legfontosabb komponenseket említsem. Öt-hat évesen, a magam módján fújtam-vágtam az akkor divatos, ma is közismert világ- és hazai slágereket, tizenkét éves koromban pedig már volt egy kisebb vonós tánczenekarom. A hangszereléseket legtöbbször házilag, hallásból koppintottam le a rádió műsoraiból, így az első „nagy” felvételi dallamírás szolfézsból nem jelenthetett különösebb gondot. Zeneakadémiai éveim, életem több szép eseménye: zenetanári, hangszerelői, karmesteri múltam azért mellettem szóltak, és ezek lettek a váltás biztos pillérei. Egy bőséges repertoárt is sikerült összekovácsolni: a komolyzenei gyöngyszemektől, az operett és musical betétdalokon át népzenék, örökzöld világ- és magyar slágereken keresztül a modern popzenékig. Nagyjából minden, ami zongorán előadható, és élvezhető egy vájtfülű hallgató számára, az a műsoromban megtalálható. Nem hanyagolható el a megszokott élet-alapritmus: mindennapi gyakorlás felkészülés, tanulás – egy életre egyszer tanul műveket egy bárzongorista!. Előre soha nem tudhatom, mit is fogok játszani az est folyamán: ezt általában a látogatók határozzák meg. Változatos, sokszínű, kontrasztos játék; bármit, bármikor, azonnal, próba, bemelegítés nélkül egy elfogadható (művészi) szinten – ez itt a nagy feladat! Igyekszem is minden egyes vendégem szívébe-lelkébe tapintatosan be-bepillantani, a legmegfelelőbbet a legjobbkor, legkedvesebb zenéit örömére prezentálni. Az a szórakozóhely, bár, lokál, ahol nincs élő zeneszó, szerintem csak egy egyszerű italbolt, némi jóindulattal kiskocsma. A zongora mögött elhelyezkedő emberke általában a helyzet és az est ura-gazdája, az ő elsődleges feladata a bensőséges légkör, megfelelő hangulat megteremtése, esetleg a szükséges lelkifröccs felszolgálása. Csak később döbbentem rá, a zene a szeretet egyik fontos eszköze. Milyen boldogság közvetíteni a nyugalmat és békét! Olykor talán sikerül is megteremteni egy különleges atmoszférát, remélem, erre emlékeznek majd vendégeim, és talán ezért örvendhetek a sok visszatérő, visszajáró régi ismerősnek. A lényeg az univerzális, mindenki számára közérthető zenei nyelv fortélyainak tökéletes elsajátítása. Kiváló, közismert emberek közvetlen közelébe kerülhettem, gyönyörű szép helyeken játszhattam, de engem továbbra is a mindennapok embere érdekel a legjobban.


Ökrös Ottó

Ökrös Ottó (2004)

Zenész családból származom, tehát a kérdés csak az volt, hogy melyik hangszert választják a szüleim. Balkezes vagyok, ezért a zongorát választották. Én nem mondhatom magamról, hogy csak bárzongorista vagyok, mert minden műfajt játszom. A bárzongorázás azért szerez nagy örömet, mert az elképzeléseimet szabadon és kötetlenül tudom előadni. A jó bárzongoristának elsősorban a vendégek igényeinek kell megfelelnie, minden műfajban járatosnak kell lennie. Nekem a legnagyobb öröm, ha a közönségnek örömet tudok szerezni a zongorázásommal.


Táborosi István

Táborosi István (2005)

Nem véletlenül lettem bárzongorista. Tudatosan készültem arra, hogy komolyzenei tanulmányaim után a szórakoztató zene felé forduljak. Még iskolás korom előtt történt egy véletlen találkozás, amely meghatározta zenei pályafutásomat: hat éves voltam, mikor az ÀPISZ kirakatában megláttam egy kis harmonikát, amely nagyon megtetszett. Úgy emlékszem, húsvéti locsolásból spórolt pénzemet édesanyám egészítette ki 99 forintra, és megvette nekem a kis hangszert, amellyel a rádióban hallott zeneszámokat próbáltam leutánozni. Mivel ez meglepően gyorsan sikerült, szüleim kerestek számomra egy zongoratanárnőt, aki ekkor a Villányi úti templom orgonistája volt. Elkezdődött egy hosszú tanulási időszak, amely átfedte egész gyerekkoromat. Több tanárnak is köszönettel tartozom, akik egyengették utamat: Hepke Péter (zongoraművész), Tomsics Gabriella (harmonika), Juhász Mária (szolfézs), Kertész Kornél (jazz-, bárzongorista). A ’60-as évek beat-láza természetesen engem is megérintett, tizenhét évesen már a Sigma együttes tagja voltam, amely az akkoriban igen híres Egyetemi Színpad zenekarának számított. A vendéglátóipar berkeibe 1971-ben kerültem, a VI. kerület szinte valamennyi presszójában játszottam hol duóban, hol szólózongoristaként. A ’70-es években a zenészek között mércének számított, hogy ki tudott külföldön is játszani. Miután letettem az „A” kategóriás zongoravizsgát és az ORI vizsgát is, megnyílt az út az akkor lezárt határokon, és 1974-től egy kvartettel Norvégiába szerződtem. Így sikerült megvalósítanom azt az álmom, hogy világot lássak úgy, hogy közben azzal keressek pénzt, amit szeretek művelni, vagyis hivatásszerűen zenélni. Harminchat éve vagyok a szakmában, sokfelé jártam Európában részben különböző zenekarokkal, az utóbbi huszonhat évben játszom csak egyedül, bárzongoristaként. Miben látom ennek a különleges műfajnak a szépségét? A zenekarozás kötött műfaj. Minden este ugyanúgy kell játszanom a tánc- vagy popzenét hiszen egy zenekar előre elpróbált hangszerelésben játszik. A bárzongoristaság teljesen más. Szabadságom van, bármikor modulálhatok, rögtönözhetek, valamint különböző hangulatú nótákat fűzhetek egymásba minden nap másképpen. Egy dolgot kell csak szem előtt tartanom: hogy az, amit játszom, szórakoztassa a vendégeket. Ezért egy bárzongoristának több műfajban is tájékozottnak kell lennie. Operettek, örökzöldek, komolyzenei darabok, magyar nóták, műdalok, filmzenék, slágerek, bécsi dalok – és még sorolhatnám, mennyi mindennek kell a repertoárjában lenni. Igen jó érzés azt látni, ha valakinek az asztal alatt ütemre mozog a lába, vagy az ujjával dobol az asztalon, esetleg egy könnycsepp jelenik meg az arcán… vagyis megérintette az a zene, amit akkor és ott én játszom. Jólesik, amikor a hotelvendégek már úgy foglalnak szobát, hogy tudják, mikor játszom ott, ha vacsora közben néha elhalkul a beszélgetés, és odafigyel a vendég, mert tetszik neki a zene, a bárból este úgy mennek el, hogy sokan odajönnek elbúcsúzni, és megköszönik a kellemes estét. Esetleg beírnak a vendégkönyvembe, amely huszonhat éve minden este a zongorámon van, és olyan nevek díszítik, mint Ránki Dezső, Bartók Péter, a holland miniszterelnök, Göncz Árpád vagy a svájci futballválogatott. Nem bántam meg hogy bárzongorista lettem, és bízom benne, hogy nem fog kihalni ez a műfaj...mert szeretem.