Cecília

Rondó - a jazzművészetről beszélgettünk

Programkereső

Rovatunkban ezúttal a hazai jazzélet döntéshozóit és a pénzforrások elosztóit is megkérdeztük arról, hogy mi a véleményük a magyar improvizatív kortárs zene állami támogatásáról?

Horváth Kornél (fotó: Kardos Zsuzsa)

Horváth Kornél (ütőhangszeres előadóművész, a Jazz Grémium tagja)

Igazán nagyjelentőségű állomásnak érzem, hogy december 6-án a Parlament Kulturális Bizottsága tájékozódott a magyar jazz helyzetéről. Ezt az ülést a Jazz Grémium kezdeményezésére a bizottság elnöke, dr. Pető Iván hívta össze. Itt ismertettük a bizottsággal és minisztérium képviselőivel az általunk megfogalmazott javaslatot egy új támogatási rendszerről, amelyben a jazz műfaját állam költségvetési és politikai garanciákat biztosítva támogatja. A jazz műfaja tulajdonképpen 16 éve nem részesül ilyen fajta támogatásban. Már négy éve tárgyalunk a minisztériummal, és igaz, hogy a műfaj erkölcsi elismertetésében szép sikereket értünk el, de a finanszírozás területén nem született megfelelő megoldás. Számunkra az állami garancia azt jelenti, hogy a magyar nemzeti zenekultúra más területeihez hasonlóan a jazz és kortárs improvizatív zene is részesüljön rendszeres, kiszámítható állami támogatásban. Számításaink szerint az elmúlt 16 évben a jazz műfaja mindössze 0,5 %-ban részesült az állami támogatásokból – ez számunkra elfogadhatatlan. Ezen a bizottsági ülésen egyébként a pártok képviselőinek egyöntetű véleménye volt, hogy a jelen helyzeten változtatni kell. A minisztérium által ajánlott megoldás, az NKA és a PANKKK számunkra azért nem elfogadható alternatíva, mert egyikük sem ad garanciát, pusztán eseti támogatást jelentenek. Szeretném hangsúlyozni, hogy a kortárs improvizatív zenét nem lehet a könnyűzene különböző irányzataival együtt kezelni, hiszen nem oda tartozik – az improvizatív zene jól megkülönböztethető, önálló műfajt képvisel. Hazánkban a jazzművészet oktatása egyetemi szinten folyik, a jazz napjaink kortárs művészetének egyik legexportképesebb műfaja, s mára a magyar jazzművészet elismert helyet vívott ki magának a nemzetközi zenei életben. Ezért szeretnénk, hogy a kulturális politika a rangjához méltón kezelje és támogassa a műfajt.


Pallai Péter

Pallai Péter (a BBC Világszolgálat egykori főmunkatársa VAGY a londoni Magyar Intézet Jazz Kurátora)

Miután a dzsessz művelőinek, koncertjeinek, fesztiváljainak, klubjainak és lemezkiadóinak támogatása tételesen nem szerepel a költségvetésben, így támogatás csak az EU-tól, a Nemzeti Kulturális Alaptól és a PANKK programtól várható. Ezekre a támogatásokra természetesen pályázni kell. Egy sikeres pályázat megírása ma már szakosított tevékenység, amelynek megrendelése pénzbe kerül. A legtöbb dzsessz-zenésznek és számos klubvezetőnek nincs annyi pénze, hogy ezt a szolgáltatást igénybe vegye. A pályázat elkészítése pallérozott írásbeliséget vagy gyakorlottságot igényel – egyes esetekben nyelvtudást is. Sok dzsessz-zenész és klubvezető híján van az említett képességeknek. Ezért hárul nyugaton menedzserekre a pályázatok elkészítése. Magyarországon jóformán nincsenek menedzserek, s ennek következtében azok a zenészek és klubvezetők érvényesülnek a pályázatokon, akik maguk is artikuláltak, nyelveket beszélnek, illetve kiváló kapcsolatrendszerrel rendelkeznek. Ez viszont nem művészeti szempont. Valószínűleg nem igényelne sok pénzt egy olyan támogatási program kialakítása, melynek segítségével zenészeink és klubvezetőink szakosított pályázatírókat vehetnének igénybe. Probléma az is, hogy az érintettek jelentős része egyáltalán nem értesül a pályázatokról, talán számítógéppel sem rendelkezik. Épp ezért a támogatási programot olyan hatékony, közigazgatási/jogi bikkfanyelvtől mentes és minden érdekeltet – a zeneiskolába, konzervatóriumba vagy egyetemre nem járó és nem járt tehetséges autodidaktákat is – elérő módon kellene meghirdetni, amely világosan tudatja velük a lehetőségeket. Így legalább a művészetek támogatása nem szenvedne a minden téren megnyilvánuló bennfentességtől.


Harsányi László

Harsányi László (a Nemzeti Kulturális Alap elnöke)

A kérdés kimondatlanul olyan kulturális politikát és finanszírozási gyakorlatot feltételez, amelyben „örök” megoldások vannak, s amely képes a határok egyértelmű meghúzására, alternatívák megfogalmazására, és azokhoz megfelelő eszközöket is tud rendelni. Mindnyájan tudjuk, ilyen megoldás nincs, és nem is igen lesz. De még azt sem nagyon hiszem, hogy abban meg lehetne állapodni: mi mennyi, és mihez képest annyi. Vagyis mekkora valójában a jazz állami támogatása. Csak példaként: állami támogatásként kell-e elszámolnunk azt a tényt, hogy az elmúlt években a jazz oktatása a középfok után megjelent a tanárképzőben, és ha az ismereteim nem csalnak, mára helyet kapott az egyetemi területen is… A Nemzeti Kulturális Alap 2006-ban több mint 78 millió forintot adott a jazznek. Összehasonlításul: a klasszikus zenei támogatásaink összege 789, a könnyűzeneié 30 millió forint volt. (Ez az összeg ráadásul nem tartalmazza azokat a támogatásokat, amelyeket a műfaj valamilyen fesztiválszereplésen vagy közművelődési klub támogatásán keresztül kapott.) Általában is igaz, hogy a zenei előadóművészet szereplői – kivéve néhány nagyzenekart – alapvetően közvetett állami támogatásban részesülnek, az esetek döntő részében a produkciókat rendező intézmény kapja a pénzt. Még ellentmondásosabb a zeneszerzéshez kapcsolódó állami támogatások megítélése. Ez – ha van – személyre szóló támogatást jelent, de vitatott, hogy ide sorolható-e a zenét véglegesen nem rögzítő, improvizációs, valójában ugyanúgy meg nem ismételhető és ezért inkább előadói tevékenység. Sokan a kiszámíthatatlan forrásokra panaszkodnak. De az NKA esetében az állami szerepvállalás talán nem is annyira kiszámíthatatlan, hiszen a Zenei Kollégium évről évre támogatja a magyarországi jazzélet kimagasló jelentőségű programjait, fesztiváljait, a vidéki jazzklub-hálózat felélesztését, a fiatal tehetségek pályakezdését és a megjelenésre váró hanghordozókat.


Gyimesi László

Gyimesi László (a Művészeti Szervezetek Szövetségének elnöke)

Egy filozófiai mondattal kezdeném, ami a közpénzek felhasználásáról szól, nos, semmilyen műfaji alapja nincs annak, hogy egy olyan művészeti ág, amely belföldön és külföldön is sikeres, és kiemelkedő értéket hoz létre a modern és progresszív területen, ne kapjon olyan lehetőséget, amilyet egyfelől a műfaj képviselői, másfelől pedig az ez iránt érdeklődő közönség megérdemel, s amely kellő biztonságot jelent. Az állam támogatja például a táncművészeten belül a modern táncot, elismeri a színházi világban az eltérő, kísérletező irányokat; kötelessége támogatni az improvizatív kortárs zenét is. Mit értek biztonságon? Véleményem szerint nem a pénz oldaláról kell ehhez a kérdéshez nyúlni, hanem a jog felől. A jazz számára a garanciát a jogszabályok jelentik: lehetőleg minél magasabb szintű jogszabályi elismertségre van szükség. A politikának nyilatkoznia kell. (Megjegyzem, a politikusok között szép számmal akadnak kedvelői a műfajnak.) A hivatal, a minisztérium – feltehetően saját pénztelensége okán – nem akar saját kötelezettségeket vállalni, a jazz támogatását tolná az NKA felé, amely támogatást persze nem szabad kiönteni a fürdővízzel, de amíg nincs jogszabályi garancia, addig a bizonytalanság az úr. Addig bármikor lehet azt mondani: most nincs pénz. Az idei esztendőt szerintem arra kell használnunk, hogy ha kell, apró lépésenként, tárgyalások során elérjük, kerüljön be az állami feladatok közé a jazz támogatása. Ha az a kérdés, van-e alternatív lehetőség a megélésre, a jazz életben maradására, a válasz: persze, az állami támogatás nélkül sem omlik össze a rendszer. Csak sokkal rosszabbul működik, és ennek a közönség látja a kárát. Összefoglalva: kevés olyan ügyet ismerek, ahol ilyen széles összefogás lenne, ahol ennyire nincs ellenérv arra, hogy miért ne ismerje el végre a jazzt is az állam.


Márkus Tibor (fotó: Czika László)

Márkus Tibor (a Magyar Jazz Szövetség elnöke, zenész)

Teli vagyunk tehetségekkel, a jazz-zenészek rendre nyerik a világ legszínvonalasabb versenyeit, immár háromszintű az oktatásunk is, évről évre remek zenészek diplomáznak – nem szabad hagyni, hogy elveszítsük őket. Az öregebbek már itthon maradnak, itthon küszködnek a csurranó-cseppenő lehetőségekkel, de a jazz nagy családja sokkal többet érdemel. Néven nevezett, s évről évre biztosított, állami támogatásokkal is megtámogatott elismerést. Mindazt, amit szeretnénk, elmondtuk a Parlament kulturális bizottságában, valamint a minisztériumban, és írásban is rögzítettük – természetesen az indoklással együtt. Arról van szó, hogy az NKA mellett új, biztosabb állami forrásokat keresünk. A meglévő közösből, a magyar zenekultúra támogatására jutó összegből szeretnénk, ha a jazznek is jutna mostantól. Úgy képzeltük, hogy egy kuratórium alakulna, amelybe a jazz különböző szakmai szervezetei delegálnának tagokat, és a teljes nyilvánosság mellett pályázni lehetne az ide címkézett pénzekre. A jelenlegi szisztéma ugyanis méltatlan. Még akkor is az lenne, ha nem lenne igaz, hogy a magyar jazzművészek világszínvonalon játszanak. Ma az a gyakorlat, hogy az állam egyedi produkciókat támogat, főleg az NKA-n keresztül, tehát ha valaki egy CD-t, vagy egy fesztivált, rendezvényt szeretne tető alá hozni, akkor pályázik. Ezt teszik a nagyok és az olyan kisebb, de sikeres produkciók is, mint például a Szombathelyi Lamantin Improvizációs Tábor, amelynek ötödik éve vagyok művészeti vezetője. Mivel nincs a jazzre minden évben egy biztos összeg, amelyre terveket lehetne építeni, minden évben az utolsó pillanatban derül ki, megtartható-e a tábor. De ez egy ördögi kör: ahhoz, hogy pályázni lehessen, meg kell hirdetni a programot, művészeket kell oda csábítani, produkciókat lekötni, miközben nem lehetünk benne biztosak, hogy összejön-e a költségvetésünk. Kicsit olyan ez, mint a vakrepülés.


Schneider Márta

Schneider Márta (kulturális szakállamtitkár)

Véleményem szerint a magyar jazzművészet él és virágzik, egyre nagyobb elismerést vív ki magának itthon és külföldön egyaránt, így nem szorul arra, hogy életben tartsák. A külföldi kulturális évadokat szervezve is azt tapasztaltam, hogy van egy nagyon jól működő valutánk: a magyar jazz. A jazzművészeknek az a feladata, hogy tudásukat a legmagasabb szinten tartsák, az államnak pedig az a szerepe, hogy mindehhez megteremtse a feltételeket, ösztönözze a zenészeket, és jó lehetőségeket biztosítson számukra, főleg pályájuk elején. Ezért hoztuk létre 2005-ben a Lakatos Ablakos Dezső ösztöndíjat, amellyel a fiatal jazz művészeket kívánjuk segíteni. Mindezzel azt is jeleztük, hogy a jazzművészetnek prioritása van és nem szabad összekeverni más műfajokkal sem a könnyűzenével sem a kortárs zenével. Az állam az elmúlt időszakban nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is támogatta ezt a művészeti ágat: az NKA az elmúlt években költségvetésének 10%-át fordította a jazzre. A 2007/2008-as évad nem lesz könnyű, de a jazz klubbok és a nagyobb rendezvények támogatására megvan a keret. Ez a szakma lendületben van, nincs arról szó, hogy elnyomott művészet lenne. Sokféle forrás áll most is és a jövőben is a művészek rendelkezésére, bár természetesen lenne helye az emelkedő támogatásoknak is. Véleményem szerint az NKA és a szakmai grémiumok feladata, hogy a pénzeket elossza a művészek között, az államnak pedig ösztönöznie kell a zenészeket az ösztöndíjak segítségével, amelyből valóban több kellene.