Cecília

Csillagok, bizony

2007.02.20. 00:00

Programkereső

Zerkula. Csángáló. Dumnyezu. "Csipások". Kodobák. Csiszár Aladár. Sztárparádé. Bár ez a szó, hogy sztár, nem biztos, hogy illik e nevek mellé. Hiszen ők a szó multikulti értelmében nem sztárok, nincsenek óriásplakátjaik, a bulvárlapok nem írják meg, hogy milyen márkájú öltönyt viselnek, és a "nagyonnaprakész" képernyőarcok nem vélik tudni az aktuális szívügyeiket sem.
62ea1963-8876-4822-a6d9-737b7db50f2f

Sőt, a "nagyközönség" minden bizonnyal azt sem érti, mitől bombahír az, hogy ők most, itt, együtt, egy színpadon mutatják meg az igazit. Pedig olyan előadókról van szó, akik Párizs, New York, Amsterdam és még ki tudja hány más világváros tekintélyes koncertszínpadain tíz-tizenöt éve, nagy sikereket tarolva fényezik az erdélyi kultúra hírnevét. A beavatottak persze rákérdeznek, hogy Zerkulával ki tud-e jönni Regina is, vagy hogy a Csávásiak most hozzák-e Matyit a falábával, meg hogy Aladárnak lesz-e cimbalmosa most, hogy Bóné Sanyi is meghalt. A beavatottaknak ezek kultusznevek: az erdélyi hangszeres népzene legautentikusabb képviselői. A magyarországi táncházmozgalom bálványai.

A bartóki-kodályi években, melyeket mostanság élünk, valamivel több szó esik a népzenéről, és még az olyan kiemelt intézmények, mint a Művészetek Palotája is befogadnak sok, legalábbis erre a műfajra rezonáló produkciót. Ezt azért szükséges ma ilyen körülményesen leírni, mert bár a legkülönfélébb zenei irányzatokban egyre többen hivatkoznak a népzenére, valódi zenefolklórral, mondhatni a legbelsőbb, eredeti zenei énünkkel egyre ritkábban találkozhatunk a koncerttermek pódiumain. Ha időnként mégis sikerül összehozni egy-egy népzenei produkciót, amely a szűk szakmai látóhatáron túl is felhívja magára a figyelmet, a siker szinte biztos. A kritika – ha van ennek a műfajnak olyanja egyáltalán –, szóval a méltató dicshimnuszokat zeng, legtöbbször kiemeli a hagyomány fontosságát, elégedetten nyugtázza, hogy ismét eleget tettünk a "múlt tiszteletének", és újra rádöbbenhettünk, hogy mindez mire kötelez, vagy miben, merre mutat utat. Az igényes szemlélődő viszont észreveheti, hogy a népzenei koncertek "hagyományőrző" előadói személyesen jelen vannak, következésképpen nem a múlt, hanem a jelen képviselői. Ha sokszor öregecskék is, de itt vannak. A jelenvaló lét (Heidegger) olyan részének a részei, amelyet idestova száz-százötven éve szorgosan temet a művelt magyar zenei közvélekedés.

A magyar népzenekutatás legelső pillanataiban már testet öltött a huszonnegyedik óra képzete, hiszen a gyűjtők a terepen rendre a "bezzeg az én időmben" felkiáltásokkal, azaz olyan véleményekkel találkoztak, hogy a pillanatnyi helyzet a korábbi állapotoknak már csak halvány árnyéka lehet. (A múltat a múltban is hajlamos volt szépíteni a "szegény embernek a gyereke".) Ennek nyomán hamar kialakult a nézet, mely szerint a folklór halálra van ítélve, sőt, tulajdonképpen az már egy letűnt kor attribútuma, és ha mégis, szemtől szemben szembesülünk valamely szeletével, az csakis a "velünk élő történelem", az elveszett Éden (Pilinszky) panoptikumának furcsa helyzetéből adódhat. Mintha történelmünk velejárója lenne az egyes pillanatok meg-megmerevedése, vagy mi. Azóta közhelyszerűvé vált a hagyományok pusztulásának artikulálása, és a mai népzenekutatókra ennek nyomán illik ártatlanul rácsodálkozni, majd bociszemekkel feltenni a kérdést: "És még mindig van mit gyűjteni?" Van bizony.

Ilyen kérdésekkel a hátukon indultak el az Életek Éneke című produkció összeállítói is, akik annak idején nem hitték el sem az új szelek mindent elsöprő erejének, sem a történelem végének ideológiáját. Ehelyett hitték a kultúrák folytonosságát, az önazonosság értékét, és gyűjtőmunkájuk során felbecsülhetetlen zenei kincseket fedeztek fel. Most, ebben a másfél órás műsorban Erdély sokszínű zenei világát annak legavatottabb mesterei által, a maga közvetlen természetességében tárják elénk. Az előadás motorja, Kelemen László, az utóbbi évszázad legjelentősebb magyar népzenegyűjtési vállalkozásának, a nagysikerű Utolsó Óra projektnek szellemi atyja a program erdélyi részének szereplőiből válogatott össze egy „csillaghullajtó” csapatot. Az már rég kiderült, hogy Erdély (és más kárpát-medencei tájak) hagyományőrző muzsikusai nemcsak a lakodalmakban és a táncházakban tudják lenyűgözni, elvarázsolni a közönséget, hanem ugyanezt a magával ragadó hangulatot a színpadon is elő tudják teremteni. Mert ezek a mesterek nemcsak kiváló muzsikusok, legtöbbször hatalmas "figurák", vérbeli, profi előadók a szó színházi értelmében is. Ráadásul olyanok, akiknek mindegy, hogy a porond otthon, egy falusi kocsmában vagy egy külhoni, fővárosi "musikhalléban" található. Most éppen Pestre, a Bartókról elnevezett Nemzeti Hangversenyterembe szól a meghívás, hát idejönnek.

Az Életek Énekében az előadók egy olyan, közös zenei nyelvezeten szólnak hozzánk, amely az erdélyi cigányzenészek repertoárjában mindenhol fellelhető. A zeneszolgáltatás gyakorlatában a magyar, román, szász és zsidó közösségek mulattatása mellett – és tegyük hozzá: mindezen kultúrák erős hatása alatt – kialakult egy sajátos, erdélyi cigány népzenei stílus. Közös dallamtípusok, hasonló kifejezésmódok és egy viszonylag egységes, semmivel össze nem téveszthető, virtuóz hangszerkezelési gyakorlat jellemzi. Valójában, mint oly sokszor, sokhelyütt, itt sem az ami, hanem az ahogyan a fontos (Lajtha). Nem a dallam vagy annak vélt esztétikai értékei az elsődlegesek, hanem az előadásmód. Az érzés.

A koncerten az erdélyi zenészcigányok dallamvilága mellett természetesen felsorakozik az erdélyi magyar és román népzene néhány gyöngyszeme is: Zerkula János gyimesi sebes magyarost muzsikál, Csiszár Aladár marosszéki forgatósokat, a magyarpalatkaiak szökőssel, sűrű magyarral adnak ízelítőt az észak-mezőségi magyar diaszpórák hagyományából, Varga "Csipás" Pisti pedig biztosan elhúz majd egy-két kalotaszegi hajnalit, de megszólal a jellegzetes máramarosi román népi hangszer, a zongura vagy a bihari tölcséres hegedű is. A produkció azonban nem csak instrumentális csemegékkel kecsegtet. A zenészek táncra kelnek és énekelnek is. Magyarul, románul, cigányul. Mikor melyik nóta kerül elő.

Örülhet, aki láthatja őket, így, együtt. Ritka pillanatnak lehet részese. És bármennyire is jelen vannak, a múlandóság azért ott ólálkodik körülöttük is. Én ezért is ott leszek. És hol lesz Kodály meg Bartók? Kiülnek egymás mellé, egy nagy felhő szélére, lenéznek ránk és felsóhajtanak: "Lám, a mi Erdélyünket is meglátják valahára…"

(2007. március 5. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; Életek éneke – "Az erdélyi Buena Vista")