Jenő

Vakrepülés Bágyi Balázzsal

2007.02.26. 00:00

Programkereső

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Bágyi Balázs

Bágyi Balázs jazzdob-előadóművész, zeneszerző és tanár. Sokoldalú zenei munkássága a musicaltől a free-jazzig terjed. Együttese, a közép-európai etnojazz és világzenei vonalat képviselő Bágyi Balázs Quartet, saját szerzeményeit, illetve magyar népzenén alapuló feldolgozásokat játszik. 1973-ban született Pécsett, muzsikusi pályafutását e városban kezdte. 1998-ban kitüntetéses diplomát szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz tanszakán "jazzdob előadóművész és tanár" képesítéssel. Tanárai Kőszegi Imre, Nesztor Iván és Zsoldos Béla voltak. A főiskolai évek alatt több saját formációt szervezett a fiatal jazzgeneráció tagjaiból, illetve közreműködött mások zenekaraiban (Bacsó Kristóf, Cseke Gábor, Horváth Balázs, Párniczky András). Az elmúlt tíz évben több hazai élvonalbeli muzsikussal játszott, illetve dolgozott együtt (Berki Tamás, Berkes Balázs, Borbély Mihály, Egri János, Fekete-Kovács Kornél, Mohai Tamás, Muck Ferenc, Winand Gábor, Vukán György, Victor Máté).

1998-2003-ig a Whiteful zenekar tagja, 2003-ban megjelent Future In The Past című lemezükön több kompozíció szerzője. 2004-ben megalakította a Bágyi Balázs Quartetet, mellyel saját szerzeményeit játssza. 2004 nyarán jelent meg debütáló albumuk Valahol máshol címmel. Erről az albumról a Szúnyogtánc - több ezer nevezett szerzemény közül - az instrumentális kategória döntőse lett a világ vezető dalszerző versenyén a USA Songwriting Compatitionön 2005 - ben. 2006-ban jelent meg második albumuk a Salamon Beátával elkészített Magyar Zene. Az együttes neves hazai fesztiválok rendszeres résztvevője. (többek közt: VI. Jazz és a Bor Fesztiválja, Balatonboglár, 34. Debreceni Jazz Napok, Sziget Fesztivál, 2006.). 2005 és 2006 tavaszán a győri Mediawave Fesztivál keretei között megrendezett Nemzetközi Improvizatív Zenei Workshop résztvevője volt, ahol William Parker vezetésével számos magyar muzsikus (Burány Pöcök Béla, Grencsó István, Kovács Ferenc, Szalóki Ági, Szandai Mátyás, Tóth Viktor) társaságában a chicagói avantgarde jeles képviselőivel, Rob Brownnal és Hamid Drake-kel dolgozott és lépett fel.

Színházi munkáinak legtöbbje a budapesti Kolibri Színházhoz kötődik. Novák Jánossal régóta együttműködve számos színházi és filmzene közreműködője. (Bors Néni, Fafeye, Sobri, Macskák Társasága). 2005 nyarán a székesfehérvári Vörösmarty Színház által európai ősbemutatóként színpadra állított Csodák városa (Leonard Bernstein) című musicalprodukcióban vett részt. A Magyar Jazzszövetség vezetőségi tagja. Zeneszerzőként az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület tagja. A székesfehérvári Hermann László Zeneművészeti Szakközépiskola és a Hang - Szín - Tér Művészeti Iskola tanára, a Vörösmarty Rádió jazzműsorának szerkesztő műsorvezetője. A „Vakrepülés” felvétele 2007. február 23-án készült. Szerkesztette és készítette Máté J. György


Kenny Clarke

KENNY CLARKE: The Squirrel (a Kenny Clarke’s Sextet Plays André Hodeir című lemezről, Philips-Gitanes, 1956. Clarke: dob; Armand Migiani: baritonszaxofon; Billy Byers: harsona; Jean Warland: bőgő; Martial Solal: zongora; André Hodeir: arrangement).

Egy bebop-hard bop közegből származó felvételt hallottunk. Kísértetiesen emlékeztetett engem az 1960-as évekbeli Blue Note-hangzásra. Szextett-formáció szólt. Ebben az időben az Art Blakey’S Jazz Messengers készített hasonló felvételeket. A szám érdekessége az volt, hogy csak a témában jelent meg az egész szextett, utána nem következett egyetlen fúvósszóló sem, csak a zongora szólózott dobkiállásokkal. Az is érdekes volt, hogy a dobos – akár Blakey, akár másvalaki – a kiállásokban nem használt tomokat és cintányérokat, főleg csak pergődobot és nagydobot alkalmazott. Különös volt hallani egy efféle dobost, amint teljesen lecsupaszítja a lehetőségeket. Ha értékelnem kell, négy csillagot adok rá. (Kenny Clarke nevének elhangzása után:) Akkor a bebop-érzet stimmelt, és gondolom, az időszakot is nagyjából eltaláltam. Clarke nem sokkal a bebop-éra letűnte után átköltözött Európába, Párizsban telepedett le, s egyike lett az első amerikai muzsikusoknak, akik nagy megbecsülést vívtak ki maguknak a kontinensen.


Jack DeJohnette

JACK DeJOHNETTE: Emanations (a Dancing With Nature Spirits című lemezről, ECM, 1996. DeJohnette: dob, ütőhangszerek; Michael Cain: zongora, szintetizátor; Steve Gorn: szopránszaxofon, klarinét).

Ez jóval modernebb zene volt az előzőnél, valamikor a ’90-es években keletkezhetett, de akár teljesen kortárs lemezként is el tudom képzelni a hallott szám alapján. Olyan dobosról lehet szó – biztos, hogy hallottam már korábban is a játékát –, aki otthonosan mozog a fúziós zenékben is. Az arrangement meglehetősen összetett volt. A kemény pergőmegütések is a fúziós zenét juttatják a hallgató eszébe. Többféle cintányért használt: crasheket, splashtányérokat…, de nem mernék tippelni a dobos nevére. Sok ember nevét lehetne említeni. (Jack DeJohnette nevének elhangzása után:) Négy és fél csillag. Azért volt érdekes felvétel, mert nem hallottam tőle azt a jellegzetes kopogós tányérfrazírozást. Swingesebb közegben jobban felismerhető a játéka.


Chico Hamilton

CHICO HAMILTON: Gongs East (a Gongs East című lemezről, Discovery, 1958. Hamilton: dob; Dennis Budimir: gitár; Eric Dolphy: basszusklarinét; Nathan Gershman: cselló; Wyatt Ruther: bőgő).

Nagyon érdekes zeneszámot sikerült választanod. A gonggal való indulás szinte avantgarde stílust ígért, de később mégse az lett belőle, hanem ismét a bebopból kinőtt zenei nyelv szólalt meg. A hangszerelés is különösnek mondható: basszusklarinétot hallottunk, a gitározás bebop-közeli stílusú volt. A dobolás elég erőteljes, dinamikus soundot eredményezett, ismét csak a korai Blakey jut az eszembe róla. (Chico Hamilton nevének elhangzása után:) Azt még el kell mondani a felvételről, hogy különös módon a bőgő végig 1/3-at hozott, sosem indult be a walking bass, amitől izgalmas feszültség támadt, de a dobolási technika nem volt folyékony, ettől az egész kompozíció valahogy darabosnak hatott. Négy csillagot mernék rá adni.


Sunny Murray

SUNNY MURRAY: EMOI (a 13# Steps On Glass című lemezről, Enja, 1994. Murray: dob; Odean Pope: tenorszaxofon; Wayne Dockery: bőgő).

A ritmusszekció bizony itt teljesen szétcsúszott…Olyan érzésem volt közben, hogy a muzsikusok a session előtt alaposan felöntöttek a garatra…A free felé mutató soundja volt ennek a harmóniahangszer nélküli triónak, jellegzetesen nyitott volt a játék, a lineáris vonalvezetés érvényesült az improvizációkban. Sonny Rollins készített hasonló felvételeket…A dobolásról nekem Roy Haynes neve ugrott be. De lehetett valaki más is, aki hasonlóan, a free felé elmozdulva játszott. Három csillagot adok rá.

MAX ROACH: Off My Back Jack (a The Max Roach Trio Featuring The Legendary Hasaan című lemezről, Atlantic, 1964. Roach: dob; Hasaan: zongora; Art Davis: bőgő).

Ez is az avantgarde-ba hajló felvétel volt. A ’60-’70-es években készülhetett. Cecil Taylor és Lennie Tristano világát idézte ez a trió. Erős, nagy dobhasználat jellemezte a számot, de kicsit egyhangú és sematikus volt. Egy-egy pillanatban Elvinre emlékeztetett. (Max Roach nevének elhangzása után:) Maximum négy csillagot tudok adni neki. Roach szolisztikus játéka a négyezésekben nekem nagyon egysíkúnak hatott. Ötlettelen volt: végig ugyanaz az egy figura ismétlődött. Nem volt jó passzban az öreg.


Dave Weckl (foto: Gene Martin)

DAVE WECKL: High Life (a Synergy című lemezről, Stretch, 1999. Weckl: dob; Brandon Fields: szaxofon; Jay Oliver: szintetizátor; Buzz Feiten: gitár; Tommy Kennedy: basszusgitár).

Úgy érzem magam, mintha egy időutazáson vennék részt, mert most a fúziós jazz-rock világba csöppentünk. Hogy őszinte legyek, ebben a stílusban nem vagyok különösebben járatos. Nem nagyon hallgatok ilyen zenéket, és nem is játszom effélét. Sok név felmerült bennem, de nem nagyon tudom őket elkülöníteni…Billy Cobham, Omar Hakim a két első lehetőség…Négy pont.


Elvin Jones

ELVIN JONES: By George (a Live At The Village Vanguard című lemezről, Enja, 1968. Jones: dob; George Coleman: tenorszaxofon; Wilbur Little: bőgő).

Félelmetes nagy aprítás megy itt…szinte szétszakadnak a hangszórók! A post-bop és a free közötti területen mozog ez a zene. Ha ez nem Elvin, akkor valaki, aki nagyon utánozza. Ezt az őserejű aprítást csak nála hallottam. A szaxofonost nem ismertem meg, de Elvin itt még nagyon az elemében volt. Ez a felvétel tetszett a legjobban a mai zenék közül. Egyértelműen öt csillagos.


Ed Blackwell

ED BLACKWELL: Mallet Song (a What It Is? című lemezről, Enja, 1992. Blackwell: dob; Graham Haynes: kornett; Carlos Ward: fuvola, altszaxofon; Mark Helias: bőgő).

Erről a felvételről van a legkevesebb ötletem…Erősen megkomponált szám volt. Régen Max Roach készített hasonló szvitszerű kompozíciókat. Ez a darab is avantgarde környezetben szólt…nagyon-nagyon tetszett. A dobos végig filc timpaniverőkkel dolgozott. Még az is lehet, hogy kortárs művészt hallottunk. (Miután elhangzott, hogy Ornette Coleman és Don Cherry egyik kísérőjéről van szó:) Ed Blackwell? Öt csillag. Varázslatos felvétel.


Ferdinando Farao

FERDINANDO FARAÒ: Improzen (az Eschersuite című lemezről, Dischi della Quercia, 2003. Faraò: dob; Michele Benvenuti: harsona; Enea Coppaloni: basszusgitár; Simone Mauri: klarinét, basszusklarinét; Valerio Scrignoli: gitár, elektronika).

Itt is inkább csak a zenei környezetről tudok mondani valamit. Alapvetően avantgarde nagyzenekari felvétel, fúziós hatásokkal. A dobolásban viszont semmi említésre méltó nem történt. (Ferdinando Faraò nevének elhangzása után:) Minden nap tanul valamit az ember! Még sose hallottam ezt a nevet! Három és fél csillagra taksálom.


Art Blakey

ART BLAKEY: The Song Is You (az In This Korner című lemezről, Concord, 1978. Blakey: dob; Valery Ponomarev: trombita; Robert Watson: altszaxofon; David Schnitter: tenorszaxofon; James Williams: zongora; Dennis Irwin: bőgő).

Art Blakey és a Jazz Messengers. A dobbevezető nagyon jellegzetes volt, ismert Blakey-figurákkal, de a sound és a hangszer megütése is Blakey-re emlékeztetett. Érdekes, hogy a fúvóstéma felhangzása utáni rész modernebbnek tűnt, a zongorázás viszont hagyományosabb stílusú volt. Ez a ’70-es évek Blakey-zenekara, a Marsalis-korszakot megelőző generáció, akiknek már volt alapélményük a free jazzről. Blakey itt még ereje teljében dobol, nagy energiával, a pályája csúcsán van. Öt csillagot érdemelnek ők is.