Gyöngyi

Családi vonás

2007.03.30. 00:00

Programkereső

Van egy barátom, nem mellesleg családtag is, távoli rokon, aki szereti Jacques Loussier Bach felvételit. Én nem. Ezen – megesik – hajba kapunk, ő váltig állítja, hogy az ügyes (mert meg kell hagyni, ügyes) francia érti Bachot, én meg mindig hozzáteszem, lehet, hogy érti, de akkor minek játssza így.

Ugyanis nem fér oda Bachhoz a jazz, mondom, nézd meg, miképpen képzi a mester a harmóniákat, hogy mit tudna, ha akarna, nézd végig a Goldberg variációkat, ehhez képest minden Loussier átirat, már bocsánat, kutyafüle, és nem, nem csak azért, mert nem olyan színgazdag és teljes, mint Bach, hanem azért mert egészen más zene. Olyan ez, mintha áfonyalekvárt kevernél a csirkepörköltbe, mondtam, miután hosszasan és vélhetően feleslegesen beszéltem a jazz és a barokk harmóniameneteinek, a ritmusváltozás, a hangnem-variációknak az eltéréseiről, arról, hogy Bachhoz képest mennyire nem ismeri Loussier a hangnemeket, de a barátom csak legyintett: én teszek bele. Azt hittem rosszul értettem. Teszek bele lekvárt, mondta újra, nehogy a belé-t rá-nak véljem; és megorroljak. Megállapodtunk abban, hogy az ízlések különbözőek.

A Brandford Marsalis koncerten futottam össze újra a barátommal: a koncert után a véleményünk, ha nem is volt szögesen ellentétes, hasonlónak sem volt mondható. Azt állította, hogy jól indult az idei tavaszi fesztivál. A Marsalis család látott tagja, mondtam, csak azt bizonyította nekem, amit a lemezeivel: hogy biztonsági játékos, és őt tenni a nyitónapra, no, toldottam meg, az is biztonsági játék. A barátom hevesen csóválta a fejét – attól féltem megszédül. Nem, nem, mondta, Marsalis igenis merész, és a koncert, ha nem is minden pillanata, de lenyűgöző volt. Marsalis jó zenész mondtam, valóban az, de nem egy Coltrane; semmire sem vágyik annyira, mint arra, hogy Coltrane legyen, amit a lemezei is bizonyítanak.

Ott van például a Love Supreme DVD, a legutóbbi koncertfelvétel, tudod, kérdeztem egy kicsit indulatosabban a kelleténél, mi hiányzik abból: a Love mellett, a Supreme, mert nem tud megemelkedni; lehet, hogy hangról hangra lejátssza a Coltrane imprókat, lehet, hogy van olyan jó a technikája, mint a John Coltrane-é, de ez nem Coltrane. Hiányzik belőle a mámor, a felsőbb hatalmak nem rémisztenek, ha őt hallgatom, nem érzem, hogy van valami, valaki, aki erősebb nálam, természet, Isten, bárhogy is hívom, erősebb, hogy van valami, ami, annak ellenére, hogy elfújhatna, szeret engem, mert le lehet festeni ugyanúgy a Schiele és az Alfred Kubin képeket, de azok mit sem érnek a nevezett zsenik őrülete nélkül, és ez, ez az őrület, hogy ez a zene belülről van, hogy megnyilatkozás, egy hatalom megnyilatkozása, sosincs benne ennek az ügyes zenésznek a muzsikájában.

Nem, mondta a barátom, itt volt az a szám, amit a Braggtown-on is hallani lehet, és az a vad improvizáció, lehet isteníteni Coltrane-t, de Branford testvér nem ugyanazt az igét hirdeti, ez csak egy hommage, egy jelzés, hogy kit tart a legnagyobbnak, de ha meghallgatod, alaposan, mit is fúj a hihetetlenül jól és pontosan ütő Jeff Tain Watts játékára, hogy mit kezd egy sztenderddel, akkor hallhatod, hogy nem ugyanoda fut ki a zenéje, mint Coltrane-é, és hogy ez is merész, és nem adja meg magát a könnyűzenének, hiába Sting kísérője, hiába a könnyű fellépések. Ez igenis vallomás, arról, hogy a felsőbb hatalmat ő Coltrane-nek hívja.

5c668680-8adc-404b-ae1a-b898b9dc3fb0

Én a Szomorú vasárnapot élveztem, mondtam, az legalább lehengerlően szomorú volt. Nem tudom, fűztem hozzá, hogy máshol is játssza e ezt a megkapó számot, vagy nekünk szólt. Máshol is, mondta a barátom. Igen, folytattam, de itt nagyon érezni, hogy a vasárnap nem szomorú, hanem gloomy, mi halljuk, ahogy halljuk, mikor és hol tagolja rosszul, mikor és hol hangsúlyoz rosszul Bartókot a Daniel Barenboim. Én, dicsekedtem, tanultam szövegírást, a legjobbaktól, és tanáraim mindig mondták, vigyázzunk, hová tesszük az ú-kat, mert az ú szomorú hangzó, ezért is kell úgy fordítani az Una furtiva lagrimát, hogy Úúúúgy érzem…persze, persze, mondtam, ettől még jó volt Marsalis Seres dala, nagyon jó volt - valóban az est egyetlen olyan tíz perce, amikor azt éreztem, valami lehet még ebből a koncertből, hogy emlékezetes marad. Hogy tudni fogom, igen, azon a tavaszi fesztiválon hallottam először élőben a nagy Branford Marsalist. De aztán jött a Purcell dal, az O solitude. Jaj, nyögött fel a barátom, ugye most nem kavarodunk bele a Loussier vitába. De, de, mondtam, pontosan ott vagyunk, a Loussier miatt elkezdett vita közepén: hallgasd meg ezt a dalt Barbara Bonney-val: felesleges felhasználni. Purcell egyszerűen nagyobb mester, tudja miért, hova teszi fel a kíséretet, hogy miért és hogy építi fel a dalt. Ebből csak elvenni lehet. De olyan gyönyörű volt, mondtam a barátom, mire megvetően pillantottam rá. Az nem mentség, mondtam, nem véletlen, hogy itt tértek el a szokott formától, hogy nem ragaszkodtak a téma, improvizáció, improvizáció, téma beosztáshoz, hogy itt fújt a legérzékenyebben Marsalis, ez a legutóbbi – emlegetett - albumán is hallható dallam nem életünk kétségbeejtő voltára hívja fel a figyelmet, nem a szomorú vasárnapokat idézi fel, nem is magányt, hanem a reményt. A brutálisan jó Jeff Tain is visszafogta magát, Marsalis szólójának végre húzása volt - letalált alacsonyabb regiszterekbe is. igen, ez jó volt, mondtam, de…ne, legyintett a barátom, ne is folytassam.

És még megkockázatta, de azért a zongorista, Joey Calderazzo szólói, azok legalább ugye, mind, mind – ezt a szót használta – bejöttek. Sóhajtottam. Kirkland-et nem tudta pótolni, mondtam, szegény Kenny Kirkland, kiváló zongorista volt. Marsalis együttesének legnagyobb vesztesége, tettem hozzá, jó lett volna, ha ő van színpadon, de valóban, Marsalis kísérőzenészei is kiválóak, nem az a bajom, hogy nem azok. Nem is az, hogy nem játszották a Jack Bakert, ami szerintem a Braggtown legjobb száma. Egyszerűen hiányzott belőle, Marsalisból, az eredetiség, de az úgy látszik náluk családi vonás. Ezt a barátom, aki Wynton Marsalisnak is nagy rajongója, már nem hallgathatta tovább.
Tudod, mi a családi vonás, mondta, és apámra utalt, ha jól sejtem, hogy nektek semmi sem jó. Hogy mindig azt halljátok meg, ami nem tetszik, hogy nem tudtok örülni egy jó előadásnak. Elköszönt és felindultan ment tovább a Kongresszusi Központ melletti Gesztenyéskertből – ahol beszélgettünk – a Kiss János altábornagy utca felé. Láttam, hogy még a park lépcsőjén is a fejét csóválja. Micsoda család. Ezt mondogatta magában. De nem tudom, ránk gondolt e vagy Marsalisékra.

(2007. március 16. 20:00 Budapest Kongresszusi Központ (Budapest) - Branford Marsalis koncertje